Part Mauritius nyugati oldalán
Az Afrika partjaitól nem messze, Madagaszkártól 900 kilométerre keletre elterülő Mauritius nagyobb kiterjedése többféle pihenést, illetve kikapcsolódást tesz lehetővé, mint amelyeket Maldív parányi földdarabjai kínálnak. A szigetre ezúttal a Mauritius turisztikai látványosságait bemutató szakmai utazás keretében, a DERTOUR Hungária Utazási Iroda jóvoltából jutottam el, aminek köszönhetően a helyi szállodák megismerésére is jó alkalom nyílt.
Bécsből, közel tizenkét órás repülés után érkeztem az ország egyik legnépszerűbb politikusáról, Sir Seewoosagur Ramgoolamról elnevezett nemzetközi repülőtérre. A nyár közepén otthon néhol 40 Celsius-fokot is meghaladó hőség itt, az Egyenlítőtől jócskán délre, nyomokban sem volt érezhető. A nappali felmelegedés – köszönhetően annak, hogy a szigeten ekkor van tél – átlagosan 24-26 fokos volt.
A szigetet, keleti oldaláról indulva, kilenc nap alatt jártuk be egy minibusszal. Már első szálláshelyünkön is fantasztikus érzés volt hallgatni, ahogy az Indiai-óceán kristálytiszta hullámai lágyan nyaldosták a már-már vakítóan fehér homokkal borított, a közeledő naplemente által narancssárgás színekbe öltöztetett partszakaszt. Ezt a nyugalmat árasztó pillanatot csak kiegészítette a távolban, a szigetet körbeölelő korallzátonyokon megtörő négy-öt méteres hullámok halk morajlása. A látvány megkoronázásaként beültem a parton található étterembe, hogy ezúttal is hódoljak az olasz konyha iránti rajongásomnak. Tányéromon hamarosan egy 28 centiméter átmérőjű pizza landolt, ám a mohóságnak meglett az ára: az öt-csillagos hotelben közel 10 000 forintba került a futottak még kategóriába tartozó tészta és a hozzá felszolgált ital.
Másnap a sziget északi felébe indultunk, majd pár nappal később, ismét déli irányt véve ellátogattunk a fővárosba, Port Louis-ba. Az úton töltött napok alatt több dolog is egyértelművé vált számomra. Egyrészt, hogy a természetes növényzet többségét mára kiirtották, helyüket pedig átvették a végeláthatatlan cukornádültetvények, amelyek lassan már 300 éve a sziget fő exportcikkének számítanak. Habár az itt élő kreolok többségének az egyetlen kiutat a mélyszegénységből (sokan csak bádoglemezekből összetákolt „házakban” laknak) a földművelés jelenti, ezt megértve is szomorú volt látni és belegondolni, hogy az egykoron gazdag élővilágnak már nyoma sincs.
A másik szembetűnő dolog a kóbor kutyák magas száma. Az egész szigeten nem volt olyan rész, ahol ne találkoztunk volna az út mellett baktató, vagy a parton élelem után kutató ebekkel. Történetük egészen meglepő: nem a helyiek figyelmetlensége, nemtörődömsége vezetett a négylábú jószágok balsorsához, hanem az egykoron az országot gyarmatosító hollandok a felelősek ezért. Amikor a 18. század elején elköltöztek a szigetről, haszonállataik mellett a kutyáikat is hátrahagyták, amelyek leszármazottai a mai napig kóborolnak szerte a kis földrészen.
A fővárosba – mely a francia fennhatóság alatt, XV. Lajosról kapta a nevét – legegyszerűbben a szigetet keresztülszelő kétszer kétsávos autópályán lehet eljutni, amelynek, már-már az itthoni sztereotípiáknak kötelező módon eleget téve, magyar vonatkozása is van. Nem is akármilyen, hiszen az egyetlen autópályáját mi magyarok építettük, még a 80-as években, ráadásul a munkások, akik a fel-adatot elvégezték, többségében már nem tértek haza, hanem Mauritiuson telepedtek le.
Port Louis kikötője
A 170 000 lelket számláló Port Louis tipikus trópusi gyarmati város: ugyanúgy megtalálhatók itt az akár több száz éves koloniál terméskő házak (ilyen például a posta épülete), a manapság már muzeális értékeket képviselő ágyúkkal együtt, ahogy a modern, magas épü-letek és a globalizmust képviselő világmárkák is. A város központi részében, a Caudan Waterfrontnál (Caudan vízpart) álltunk meg, amely a város turistacsalogató szórakoztató-központjának számít. Rengeteg látványosság és érdekesség van itt vagy innen nem messze. A kötelező mozi, illetve „shopping center” mellett található itt egy kalózhajó formájú kaszinó, illetve a Blue Penny Bélyegmúzeum, amely az itt megtalálható híres és egyben elírása miatt igen ritka és rendkívül drága bélyegről kapta a nevét.
A főváros központja, a Caudean Waterfront melletti főtér
A történet szerint 1847-ben Mauritius kormányzójának felesége, Lady Gomm egy jelmezbálos fogadást szeretett volna rendezni a szigeten. Meghívóit postai úton akarta eljuttatni mindenkihez, a borítékokat az akkor még az anyaországban, Angliában is újdonságszámba menő bélyegekkel szerette volna ellátni. Csakhogy a szigeten senkinek sem volt tapasztalata a bélyegkészítés folyamatában, így Lady Gomm egy helyi órásmestert, Joseph Osmond Barnard-t kérte meg, hogy készítse el számára a kívánt produktumot. Barnard, mivel még sosem csinált ilyet, egy névjegykártya készítésére használt lemez hátoldalát használta a nyomáshoz, melyre – a mai napig tisztázatlan okok miatt – figyelmetlenség vagy hozzá nem értése miatt a „POST OFFICE” („postahivatal”) szavakat írta, az akkori szokás szerinti „POST PAID” („postai díj fizetve”) felirattal ellentétben. A hibás, ámde legendássá lett bélyegből kétfajta készült: egy vörös és egy kék, melyekből az előbbi egy, utóbbi két pennyt ért. Mindkettőből 500-500 példányt nyomtak, azonban mára már csak töredékük maradt fent, napjainkban 26-27 darabról tudnak biztosan. Ritkaságát és különlegességét még az is növeli, hogy ez volt az első királyi bélyeg, amelyet Anglián kívül nyomtak. Vélhetőleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1993-ban rekordösszegért, 200-200 millió dollárért cserélt gazdát egy kék és egy vörös bélyeg.
A Caudan Waterfront
A kis anekdotázás után visszatérve Port Louis-ba, méghozzá a jelenbe, még egy érdekességet érdemes megemlíteni: a városi piacot. A „város legveszélyesebb pontjának” titulált városrész közel sem volt olyan veszedelmes, mint ahogy azt kísérőink előrevetítették: „semmiképpen se maradjanak sötétedés után”. Ellenben betekintést nyerhettünk az itt élő emberek mindennapjaiba, megismerhettük, miként árulják portékáikat, a szuvenírektől kezdve egészen a helyi gyümölcs- és zöldségkülönlegességekig.
Barátságos gyümölcsárús Port Louis-ban
A főváros után a part mentén, immáron a nyugati oldalon, délnek vettük az irányt. Célunk a Frederica Nemzeti Rezervátum volt, ahol négykerekű quadmotorokkal tettünk kirándulást. A rezervátum (mely egyébként Mauritius híres nemzeti parkja, a Black River Gorges Nemzeti Park szomszédságában található) kapujáig természetesen itt is a cukornádültetvények között vezetett az út.
De amint begurultunk a védett terület több méter magas kapuja alatt, egy szempillantás alatt teljesen megváltozott a táj: elénk tárult az igazi Mauritius. Növényvilágában egyaránt megtalálhatók az Afrikáról való leszakadás nyomait hűen tükröző flóra nyomai, ahogy a trópusi éghajlat is megtette hatását: a tipikus szavannák és a majomkenyérfákat idéző faköltemények keverednek a pálmafákkal, csörgedező patakokkal, ami egészen különleges látványvilágot és atmoszférát kölcsönöz a park teljes területének.
A túra során elhaladtunk egy közel kétszáz éves, a gyarmati időkből itt maradt, elhagyatott malom mellett is. Egy tisztás szélén állt méltóságteljesen, mint letűnt korok emlékeinek utolsó védőbástyája, az elmúlás és az élet örök körforgásának tökéletes szimbólumaként. Egyszerre volt lenyűgöző és megindító a látvány.
A kirándulás azonban bőven tartogatott még meglepetéseket. A rezervátumban különböző állatfajok élnek háborítatlanul: találkoztunk madarakkal, köztük még fácánokkal is, de a legemlékezetesebbek egyértelműen a tőlünk szinte kartávolságban, csordában legelésző szarvasok voltak, amelyeket túravezetőnk szerint (aki egyben a rezervátum egyik vadásza) még a 17. században, Jáváról telepítettek ide. Olyan sikerrel, hogy számukat már nemegyszer ritkítani is kellett, hogy a park természeti egyensúlya nehogy felboruljon. De hátravolt még a terület egyik legmagasabb pontja, ahonnan szinte az egész parkot beláttuk, a tisztásokat, az erdőségeket, és ami még lenyűgözőbb volt, a távolban az óceánt.
Quadozás a Frederica Nemzeti Rezervátumban
A jávai szarvasok
Az úton visszafelé a trópusi időjárás nem hazudtolta meg önmagát: habár felhőt nem láttunk az égen, mégis egy rövid eső jött, és eláztatott minket, miközben hétágra sütött a nap. Azóta sem értem, honnan jöhetett a csapadék, aminek hatására a por megszűnt, cserébe mire visszaértünk, már sárosak is lettünk.
A következő nap fénypontja a naplemente nézésével egybekötött vitorláskatamarán-túra volt. Délután négy körül indultunk a sziget nyugati oldalán fekvő városka kikötőjéből. A nyílt óceánra érve, a helyiekből álló négyfős legénység minden jóval ellátott minket: nem volt elég a meseszép naplemente, ahogy sugaraival megvilágította az égen hosszasan elnyúló felhőket, még odaillő, hangulatos zenével, italokkal és harapnivalókkal is szolgáltak.
Másnap Mauritius talán két leghíresebb látványossága, az UNESCO által a világörökség részének nyilvánított Seven Coloured Earth (Hétszínű Föld), valamint a Chamarel-vízesés következett.
A Seven Coloured Earth
Idegenvezetőnk elmesélte, hogy a Hétszínű Föld keletkezésének geológiai oka van. Az itt található föld ugyanis vulkanikus eredetű, ennek okán a vas-oxid-tartalma igen magas, és semmilyen növény nem tud megélni rajta, miközben a színe is eltér a hagyományosan megszokottól. Végig esett az eső, de amikor beértünk a védett terület bejáratához, mintha az égiek megkönyörültek volna rajtunk, és kisütött a nap. Ha már egy hely nevében is szerepel szám, jelen esetben a hét, akkor természetes, hogy az első dolog, amit ilyenkor az ember tesz, hogy megszámolja a látványosságokat. Először ugyan hibádzott a dolog, de egy másik kiszögellésről már jobban ráláttam a terü-letre. Megnyugtathatok mindenkit, aki esetleg velem együtt izgult: megvan mind a hét szín. Az elkerített területet körbejárva meg-csodálhattuk a kietlen vörös földet, amint az a vas-oxid-tartalomtól függően a ráeső napsugarak hatására más és más színárnyalatban pompázott.
Emellett volt szerencsénk találkozni néhány óriásteknőssel is, amelyek egykoron őshonosak voltak Mauritiuson is, azonban mára a halászat és a kalózok hathatós segítségének „köszönhetően” kihaltak. Az itteni példányokat a Seychelle-szigetekről hozták át, hátha újra be tudják népesíteni Mauritiust. Nem úgy, mint a sziget ikonikus madarát, a dodót, amely talán azért is vált az ember által kipusztított fajok jelképévé, mert mulatságos külseje mellett semmilyen félelmet nem mutatott az emberek iránt. Így aztán a repülni képtelen, a kutatók szerint akár egy méter magasra és huszonöt kilósra is megnőtt remetegalambok a matrózok és telepesek áldozatai lettek. A bájos madarak emlékét múzeum is őrzi Mauritiuson, ahol a szuvenírárusok is többféle dodókompozícióval várják a turistákat, akik immáron a „Jégkorszak” című filmben látottakon felbuzdulva is lelkesen vásárolnak.
A Chamarell-vízesés
A Seven Coloured Earthtől nagyon rövid kocsikázás után érkeztünk a Chamarel-vízeséshez. A jó idő továbbra is kitartott, így kiváló körülmények között nézhettük, amint a szikrázó napsütésben a víz 80 méteres magasságból alázuhan a mélybe.
Az utolsó két napon Mauritius egyik legszebb partján, a sziget dél-nyugati oldalán elhelyezkedő, robusztus Le Morne hegy lábánál szállhattunk meg. Különleges érzés volt úgy sétálgatni a gyönyörű szép, pálmafákkal tűzdelt területen, hogy egyik oldalon az óceán áztatta homokos partot látni, a másikon meg, nem sokkal mesz-szebb, egy 550 méteres hegy magasodik fölénk. Nomen est omen, a beszédes nevű hegy (jelentése „a szomorúság”) egy sajnálatos eseményről kapta a nevét. 1835-ben szökött kreol rabszolgák menekültek a hegyre. Pont ez időben törölte el Angliában a királynő a rabszolgatartást, és parancsba adta, hogy mindenhol terjesszék a hírt. Így amikor az angol katonák elindultak feléjük, hogy közöljék a jó hírt, ők azt hitték, hogy el akarják fogni őket, ezért a hegy tetejéről a mélybe vetették magukat. Azóta minden évben ezen a napon (február 1.) emlékeznek meg a rabszolgaság eltörléséről. A sors fintora talán, hogy ennek ellenére ez a sziget egyik legszebb része.
A szomorú történetű Le Morne hegy
A part a Le Morne hegy közelében, a sziget délnyugati részén
Utolsó itt töltött napom délutánján kiültem a partra, és néztem, ahogy a nap egyre lejjebb érve eltűnik az óceánban. Sugarai lassan elhagyták a partot, már csak a hegyet világították meg narancssárgás fényükkel, majd lassan felkapaszkodva rajta, elérve a csúcsot, diadalittasan elhagyták a szigetet, hogy reggel a hegy másik oldalán visszatérjenek, és bevilágíthassák újra az egészet. Ezzel a látvánnyal búcsúztam a szigettől.
fotó és szöveg: Bényei Zoltán
Videók:
Jó tudni:
Mauritius az Indiai-óceánon elhelyezkedő szigetállam. Legközelebb Madagaszkár fekszik, körülbelül 900 km-re nyugati irányban. Teljes területe 2046 km2, ebből a fősziget 1865 km2. A többi, összesen 22 sziget javarészt lakatlan korallsziget, említésre méltók azonban a Rodriguez- és az Agalega-szigetek. Nem messze tőlük található a Franciaország fennhatósága alá tartozó Réunion.
A fősziget méretei: 58 km észak–déli irányban, 47 km keleti–nyugati irányban, a kerülete pedig 330 km.
Időjárás: két évszak van, tél és nyár. Mivel a déli féltekén fekszik, ezért ellenkező időszakokban vannak, mint nálunk. A nyár Mauritiuson párás, általában 30 fok felett van a hőmérséklet, ugyanakkor csapadékban gazdag, nemritkán előfordulhat az is, hogy egy héten keresztül esik az eső. A tél ellenben igen kellemes, napközben 24-26 fok az általános, ritkább a csapadék, viszont ilyenkor az óceán is kicsivel hidegebb, körülbelül 22 fokos. Télen az éjszakák hűvösek, így aki ezekben a hónapokban (májustól októberig) szándékozik a szigetre látogatni, annak egy pulóvert nem árt a bőröndbe rakni. Ajánlott időszak az utazásra: a tél és nyár közti átmeneti időszak, amely nagyjából novemberre esik.
Mauritius jelképe: a XVII. század végén kipusztult dodó madár. Kihalását a félénkség teljes hiánya, valamint a holland telepesek által behurcolt háziállatok okozták, melyek megették a földön fészkelő madár tojásait.
Kalandos história
Akárcsak az Indiai-óceán többi szigetének, Mauritiusnak sem volt őslakossága. Az első felfedezők arab hajósok voltak a 10. században, ők Dina Robinnak nevezték el a szigetet. Fél évezreddel később, 1500-ban portugálok fedezték fel újra a szigetet, akik Ilha do Cirnének (Hattyú-sziget) hívták, de nem telepedtek meg itt. Az első felfedezők, akik meg is telepedtek, a hollandok voltak 1598-ban. Ekkor kapta a sziget Maurits von Nassau, a dél-afrikai Oranje állam kormányzója után a Mauritius nevet. Habár ekkortájt még csak a hajóikat javították itt, végül 1638-ban megérkeztek az első telepeseik is. Egy évvel később megkezdték a cukornád termesztését, amely azóta is a sziget legnagyobb exportcikke.
Többször is kísérletet téve a hosszú távú megtelepedésre, végül 1710-ben, miután kiirtották az ébenfát és a dodókat is, elhagy-ták a szigetet. Öt évre rá partra szálltak a franciák, akik az Isle de France nevet adták a szigetnek, majd pár éven belül XV. Lajos a Francia Kelet-indiai Társaságnak ajándékozta. 1721-ben megkezdték a letelepedést. A társaság egészen 1764-ig birtokolta a szigetet, ez idő alatt fejlesztették Port Louis-t és a cukornádtermelést, mígnem csődbe mentek, és XV. Lajos visszavette a gyarmatot. Nagy hatással volt a francia forradalom az itt élőkre is, ezért 1792-ben eltörölték a rabszolgaságot, míg 1803-ban Charles Decaen kormányzása alatt a rabszolgák szabad élhetése mellett a szabad vallásgyakorlás is meg-engedett lett. 1810-ben az angolokkal folytatott csatározások során a franciák elvesztették a szigetet, de mivel elfogadták az angolok feltételeit (többek között a rabszolgaság visszaállítását), ezért maradhattak, és kultúrájukat is megtarthatták. Két évtizeddel később a hivatalos nyelv ugyan az angol lett, de a mai napig a francia az elterjedtebb. Végül 1835-ben az angolok is eltörölték a rabszolgaságot.
A 19. század második felében az ipari forradalom Mauritiust is elérte, megépült az első vasút, megjelentek az autók, és bevezették a telefont. 1948-ban a Munkáspárt nyerte az első választásokat, és Sir Seewoosagur Ramgoolam vezetésével 1967-ben szavazást kezdeményeztek a függetlenség elnyerésére. Egy évre rá a francia származású lakosság függetlenségellenes harcokat indított, de ez nem járt sikerrel. 1992-től Mauritius államformája köztársaság, a köztársasági elnök pedig a kormányzó lett.
