Turisták etetik az egyik leendő "járművüket"
Kora délután érkeztem meg az ország déli részén található Khao Sok Nemzeti Parkba, pár napos bangkoki városnézés után. Nagy volt a változás, a hatalmas felhőkarcolókkal tarkított ázsiai város betondzsungeléből az igazi dzsungelbe belépni, mely állítólag ősibb és változatosabb, mint az Amazonas. Csak fokozta a hatalmas különbséget, hogy az itteni szállásom, amennyire csak lehetett, harmóniában kívánt lenni a természettel. Ezért a legtöbb épülete fából, főként bambuszból épült, falai gyakran nem is voltak, a ház tetejeként pedig egy vastag helyi növényzetből összeállított szalmatető szolgált. Ilyen volt például az étkezőhelyiség is, mely tekintve, hogy a Khao Sok folyó partján és egy hegy lábánál kapott helyet, olyan lenyűgöző látványt biztosított, hogy garantáltan senki sem az egyébként igen ízletes thai ételkülönlegességekkel volt elfoglalva.
Ezeknél az épületeknél talán még érdekesebbek voltak a szállások, amelyek a környezetbarát szempontokat követve, nemes egyszerűséggel sátrak voltak. Természetesen itt nem olyan sátrakra kell gondolni, mint amit az átlag túrázó visz magával, ezekben az építményekben egy kétszemélyes ágy is kényelmesen elfért, szigorúan helyi fákból készített bútorokkal, fogasokkal, valamint egy elszeparált fürdőszobával, mely szinte teljesen megfelelt a szállodákban megszokott komfortnak.
A sátor belülről
1. nap: gyalogtúra az őserdőben
A túrák két napra voltak lebontva: az első napra félnapos túrát szerveztek a Khao Sok Nemzeti Park őserdejében, míg a másodikra hagyták kicsiny expedíciónk kalandosabb programját: a folyón és elefántháton ismerhettük meg a vidéket. Reggel túravezetőnkkel, egy 30 év körüli szőke, német hölggyel (aki az előbb említett paraméterei miatt nagy népszerűségnek örvendett a helyiek között) nekivágtunk, és gyalogszerrel bemerészkedtünk az esőerdőbe, ahol egy kis tisztáson néhány sorstársammal megkóstolhattuk a szabad ég alatt is elkészíthető thai konyha legfinomabb falatjait. Már a kezdet is izgalmasan indult: az őserdő ugyanis a folyó túloldalán kezdődött, és mivel híd nem volt a közelben, ezért egy bambusznádból összeeszkábált kis úszó tutajon állva kellett átjutnunk...
A tutaj és az óriási támfalgyökeres dipterocarp fa
Miután mindenki boldogan, vízbe borulás nélkül átért, elkezdődhetett a túra igazi része is. Elsőként a kaucsukfákat és a rájuk kötött kicsiny edényeket csodálhattuk meg, azt, ahogy az itt élők kinyerik a fából a gumigyártáshoz elengedhetetlen alapanyagot, majd beljebb haladva megismerhettük Thaiföld erdeinek valódi arcát. A szellősen az ég felé meredő kaucsukfákat hamar felváltották az esőerdő hamisítatlan lakói, a sűrűn nőtt pálmák, és az esetenként több száz éves, akár 80 métert is elérő, hatalmas támfalgyökérzetükre támaszkodó dipterocarp fák is, melyek Délkelet-Ázsia legjellegzetesebb faféléi. Természetesen, ha már esőerdőben jár az ember, akkor nem hiányozhattak az óriási fákról a mélybe lógó liánok és indák sem. Tapasztalati alapon, biztonsággal állíthatom, hogy három darab már valóban elbírja az ember súlyát, Tarzan és Jane után szabadon akár fel is mászhatunk rajtuk a lombkoronába, ha tériszonyunk megengedi.
Ahogy egyre beljebb és beljebb haladtunk túránkon a rengetegbe, úgy lett egyre sötétebb, hiszen a növényzet itt már olyan sűrűn benőtt mindent, hogy a nap fénye alig-alig jutott el a talajig. Az út során vezetőnk elmesélte (akinek nevére sajnálatos módon az idő múlásával homály vetült), hogy a rengeteg itt élő állat, mint például a majmok, gibbonfélék, langurok, medvék, szarvascsőrű madarak, szarvasok és esetleg vadelefántok mellett még leopárdok és tigrisek is fellelhetők az erdőben. Azonban utóbbiak száma nagyon csekély, csupán nyolc ott élő tigrisről van tudomásuk a nemzeti park üzemeltetőinek, így már vélhetően csak idő kérdése, hogy a térségből végleg eltűnjön ez a nemes nagymacska. Vegyes érzések kavarogtak bennem; egyfelől megnyugvást éreztem, hogy várhatóan nem fogunk akaratunkon kívül találkozni eggyel, ugyanakkor mélységes szomorúságot is, hogy egy újabb nemes állatfaj kipusztulásáért felelünk.
Útközben túravezetőnk elmesélte még, hogy a nemzeti parknak történelmi jelentősége is van: 1988-ban 170 diák számára több hónapig menedék is volt, miután egy tüntetés után, melyet a katonaság véresen levert („diákmészárlásnak” is nevezik), félelmükben ide menekültek. Később elértünk az egyik hatalmas, feltehetőleg száz-kétszáz méter magas szikla lábához, ahol egy kis tisztás várt minket a már készülő ebédünkkel. A menü egészen különleges volt, egy speciális helyi tea mellett a fiatal séf jellegzetes thai ételt tálalt: egy kókuszból kinyerte a tejet, majd azt felhasználva készített egy nagyon ízletes – és csípős – zöldséges csirkeragut. Míg a helyszínen összerakott kis tűzön főtt az ebédünk, kihasználtam az időt, hogy kicsit körbesétáljam a tisztást, és megfigyeljem a hegyet is.
Hiába volt egy élettelen szikla, az oldalában mégis virágzott az élet, szinte mindenhonnan nőttek ki fák, bokrok, liánok, egy bátor vállalkozó ezeken keresztül fel is juthatott volna a tetejére. Felnéztem, és lenyűgözött, ahogy lentről, pár dipterocarp lombkoronája között megpillanthattam a sziklacsúcsot, melynek tetejéről az ott élő fák hullatták csendesen leveleiket, melyek lágyan, a napsugarakon megmegcsillanva, ringatózva hullottak alá a százméteres mélységbe.
Miután elfogyasztottuk étkeinket a fából készített tányérokból, elindultunk visszafelé a szállásra. Vezetőnk keresztülvitt az esőerdő egyik bambusszal benőtt részén is. A hatalmas, akár 20 métert is elérő óriásfűfélék között sétálva megtudtam, hogy ezek a növények egy nap alatt átlagosan 25-28 centimétert nőnek, de bizony előfordult, hogy ez a szám elérte a napi 120 centimétert is. Ezt hallva ráébredtem, hogy az a 20 méter nem is olyan nagy…
2. nap: kalandok vízen és elefántháton
Másnap a félig trópusi, félig hegyi levegőnek köszönhetően kipihenten ébredtem sátramban, így a korábban említett fantasztikus kilátást kémlelve, az elfogyasztott reggeli után indultunk is az aznapi programhoz, mely a kalandosnak ígérkező Khao Sok folyón való leevezést és a legalább enynyire izgalmas elefántháton történő túrázást tartogatta.
Kajakozás a Khao Sok folyón
Az indulás itt sem volt teljesen izgalommentes, legalábbis számomra. Két kajakkal mentünk, beszálláskor mindkettő evezőse (két 30 év körüli helyi férfi) osztogatta az árnyékban tárolt mentőmellényeket, melyeket mindenki felvett. Már pár perce a vízen voltunk, és a kajakomban ülő evezős éppen csak felhagyott azon törekvéseivel, hogy megpróbálja – több-kevesebb sikerrel – a frászt hozni rám azzal, hogy bizonygatta, ebben a folyóban márpedig élnek krokodilok is, mikor témát váltott. Azt mondta, hogy mivel száraz évszak van, ezért a folyó vize is csak egy-másfél méter magas, így bátran levehetjük a mentőmellényt, ha melegünk lenne. Én rögtön meg is fogadtam a tanácsát, kicsatoltam a mellényt, amikor legnagyobb meglepetésemre észrevettem, hogy a hasamon egy tenyér nagyságú, szőrös (mint később kiderült) tarantula ült. Nem tudom, hogy került oda, talán még a parton mászott be hűsölni a mentőmellények közé, de abban a pillanatban nem is ezen gondolkodtam. Kimért és magamra erőltetett nyugalommal lassan hátrafordultam evezősünkhöz, és megpróbáltam a lehető legjobb modoromat elővéve, de kellően határozottan megkérni, hogy szedje le rólam. Miután riadt tekintettel közölte, hogy márpedig ez nem mérges, ne ijedjek meg, ezt bizonyítván, kellő távolságból, evezőjének hegyével lekaparta rólam, majd kecses mozdulattal a vízbe hajította, aminek a felszínén végül is a part felé szaladt a pók.
Ezt a kis intermezzót leszámítva nagyon jól alakult a csónakázás. Gyönyörű helyek mellett haladtunk el, ízelítőt kaphattam az őserdei evezésből is. A víz hűsítően hideg volt, így a meleg, párás időt ellensúlyozván, időről időre kimertem belőle egy keveset a tarkómra, illetve az arcomra. Útközben láttunk néhány békát a sziklák árnyékában sziesztázni, és egy fa ágán pihenő mangrovekígyót is. A folyó nagyon nyugodt volt, egy-két gyorsabb szakasztól eltekintve egészen lassan, háborítatlanul haladtunk. Partot éréskor egy kis dzsipre szálltunk át, és rövid út után megérkeztünk utunk talán legizgalmasabb szakaszához, az elefánttúrához.
Napi sziesztáját töltő mangrovekígyó
A hely vagy inkább kis falu érdekessége, hogy nemcsak az elefántok élnek itt, hanem irányítóik is, kicsi, magasított, cölöpökre épült házikókban. Az ázsiai elefántok hátára – melyek egyébként kisebbek, mint afrikai rokonaik – egy kétszemélyes fémülést erősítettek, melyre egy lépcsős pódiumra fellépve lehetett felmászni. Páratlan létszámunk miatt végül én voltam a szerencsés, aki egyedül terpeszkedhetett ezen a többtonnás, de szelíd jószágon. Az irányítók nem sokkal az ülések előtt, az elefánt nyakában foglaltak helyet. Miután a falu is az erdő szélén volt, indulásunk után nem kellett sok idő, és máris újra a hatalmas fák árnyékoló lombjai alatt hűsölhettünk. Elsőre furcsa volt megszokni az elefánt járásának ritmusát, közel sem olyan, mint egy ló, főleg járásának lomhasága és a lépései között eltelt idő hossza miatt, nem említve akkor még a teljesen eltérő fizikumát sem, ami miatt erőteljesebben éreztük a lépések okozta rázkódást.
Képletesen szólva hamar túlléptem ezen, és a szó szoros értelmében egészen más magasságból, illetve perspektívából kezdtem csodálni a természetet. Az élményt és a hangulatot még teljesebbé tette, hogy elefántvezetőm jókedvében egy helyi népdalt dúdolgatott, mely ott, az erdő mélyén, abban a nyugalomban és csendben, melyet csak néhol tört meg egy-egy egzotikus madár hangja, tökéletesen harmonizált az esőerdő semmi máshoz nem hasonlítható varázsával. Ekkor ébredtem rá csak igazán, hogy tényleg egy egészen más világban vagyok.
Azonban, ahogy mondani szokás, semmi sem tart öröké, ahogyan ez a csodás pillanat sem. Hamarosan kiderült, egy olyan elefántot sikerült kiválasztanom, amely nagyon szeret étkezni, mondhatni bélpoklos, és ezt a hőn kedvelt tevékenységét, ha rajta múlna, egész nap űzné. Így nem telt el sok idő, hogy megmakacsolva magát, sebesen letérjen az ösvényről, és az irányt a legközelebbi ízletes fa vagy bokor felé vegye. Vezetőm az esetek többségében csak nagy erőfeszítések árán tudta visszatéríteni a helyes irányba torkos emlősünket. Az út során dombokon, völgyeken keresztül haladtunk. Néha izgalomra adtak okot, hogy ormányos hátasaink hogyan birkóznak meg a különböző felszíni nehézségekkel. Végül, ha úgy is éreztük, hogy kicsit megdőlünk, sohasem volt probléma.
Utunk végcélja, ahonnan aztán visszaindultunk, egy kisebb dombon található tisztás volt. Felérve rá, kitűnő kilátás nyílt az esőerdőből oszlopszerűen kiemelkedő jellegzetes thai sziklákra, melyeket azonban az évezredek folyamán már erősen benőttek a fák, bokrok, liánok, így éreztetvén az emberrel, hogy micsoda ősi és időtlen erőkkel áll szembe. Itt megálltunk egy rövid időre, gyönyörködni a tájban, mikor is az egyik elefánt vezetője leugrott az állat nyakából, és mivel látta, hogy sokat fotózom, elkérte a gépemet, és nagy mosolyokkal kísérve különböző képeket komponált rólunk, az elefántokkal alattunk, és a robusztus hegyekkel a háttérben. Kedves gesztus volt tőle, és a hangulatunkat is feldobta, különös tekintettel arra, hogy a vezető nélkül hagyott elefánt rögtön igyekezett is külön utakra tévedni, a rajta ülő két, kissé megilletődött hölggyel együtt.
A faluba visszavezető út már nem tartogatott újabb meglepetéseket, a rengeteg élmény okozta fáradtságtól elmerengve bámultam az égbe nyúló fákat, melyek álmosan hajlongtak a késő délutáni órákban feltámadó szélben. Egyetlen, külön említésre méltó pillanat az volt, mikor kedvenc éhenkórász hátasom ismételten úgy döntött, hogy neki most muszáj ennie, így elrobogott sorstársa mellett, le az ösvényről, az egyik bozótosba, ahol aztán egy kisebb fát kidöntve, kedvére lakomázhatott.
Kilátás a tisztásról
Az elefántfarmra visszaérve még egy kis uzsonna és hűsítő várt minket, melynek elfogyasztása kiváló alkalmat adott aznapi élményeink megosztására. Egy ideig még figyeltem, hogy az itt élők milyen szeretettel, odaadással fordulnak az elefántok felé, és mennyire az életük részét képezik, majd végül beszálltam a rám váró dzsipbe, és visszaindultam a szállásra. Visszagondolva, ez volt thaiföldi túrám legemlékezetesebb két napja, sehol máshol nem kaptam ilyen ízelítőt az országból, az igazi szépségeiből, mint itt, a Khao Sok Nemzeti Parkban.
Következő nap már indultam is tovább Phuket szigetére, azonban az már egy egészen más hely, és egy egészen más történet…
szöveg és fotó: Bényei Zoltán
Adatok:
Név: Khao Sok Nemzeti Park
Hely: Suri Thani tartomány, Thaiföld
Terület: 739 km2
(Dél-Thaiföld legnagyobb őserdeje)
Alapítva: 1980. december 22.
Érdekesség: 1982-ben, a Pasaeng folyó
duzzasztásával létrehoztak a nemzeti park
területén egy mesterséges tavat, mely
Dél-Thaiföld legnagyobb vízgyűjtője.
