Indiai-óceán/Emirátus

Ha a földi paradicsom kifejezés idegenforgalmi értelemben szóba kerül, a legtöbb embernek elsőre a Seychelle-szigetek és az Indiai-óceán másik gyöngyszemeként számon tartott Maldív-szigetek neve ugrik be. Nézzük meg, miben különböznek az ott tapasztaltak a Maldív-szigeteki élményektől.

 

Első benyomások

Az ember azt hihetné, ha látott már egy tipikus fehér homokkal borított, pálmafákkal tűzdelt paradicsomi szigetet, akkor az összeset látta. Hiszen mi újat tudna mutatni, mondjuk a Seychelle-szigetek után, a jóval kisebb földdarabjairól ismert Maldív-szigetek? Ezekkel a kissé talán félő gondolatokkal szálltam fel a majd kilenc órán át a levegőt szelő repülőgépre. Megérkezésünk után azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy félelmem téves és egyben alaptalan is volt. Egészen más varázslat ragadott magával Maldívon, mint Seychelle-en, ahol az óceánparti élvezetek mellett a szárazföldön megszokott időtöltési lehetőségek – túrázás, vásárlás, diszkóba járás – is adottak. Hiába a hasonló elhelyezkedés, az éghajlat, akár még a növényzet is, a méretbeli különbségek és Maldívon a hegyek – és általában a két és fél méternél magasabb pontok – teljes hiánya egészen más atmoszférát kölcsönöz a trópusi világnak. (Az ország a Guinness Rekordok könyvében is érdekes rekorddal szerepel: mint a legalacsonyabban fekvő legmagasabb ponttal rendelkező ország: a Maldív-szigetek tengerszint feletti legmagasabb pontja is csak 2,4 méter.)

Male, a főváros

Miután leszálltunk Malén, a szigetország 81 000 (más adatok szerint már 90 000 fölötti) lakosú főszigetén, átszállítottak minket leendő szállásunk, a LUX* Maldives, kihelyezett pihenőházába. A párás forróságra való tekintettel (mely az itthoni hideg időhöz képest még erősebben fejtette ki hatását a közép-európai emberre) hideg vízzel átitatott törülközőket és frissítő italokat szolgáltak fel a légkondicionált helyiségben. Itt vártam addig, amíg a hidroplán – amely átvisz a magyar ember számára szinte kiejthetetlen nevű Dhidhoofinolhu-szigetre – készen nem állt a felszállásra. Mivel kifutópályája a víz felszíne, a velem együtt repülő egy tucat utazóval együtt elindultunk a mólónál ringatózó piros színű légi taxi felé.

 

Hidroplán rövidnadrágban

A beszállásnál a két helyi származású, rövidnadrágot és mellé a megszokott, váll-lapos fehér egyeninget viselő pilóta segített, hogy a rosszabb egyensúlyérzékkel megáldott utasok se essenek a vízbe. Miután mindenki helyet foglalt a szűk géptestben, és becsatolta az övét, az egyik pilóta helyi akcentussal elhadarta angolul a biztonsági információkat. Ezután füldugókat osztott szét az utasok között, majd becsukta az ajtókat. Ahogy a pilóták beindították a motorokat, a szárnyakon a propellerek lassan forogni kezdtek, melyeknek pörgését egy ideig még követni tudtam szememmel, majd begyorsultak, és lassan elindult a gép.

A felszállás könnyedén ment, a gép lágyan emelkedett el az Indiai-óceán habjairól. A felszállás során felverődő vízcseppek úgy szaladtak végig sebesen az ablakon, mint megannyi száguldó autó a sztrádán. Miután a kilátás letisztult, és a hidroplán elérte a körülbelül százméteres utazó magasságot, elém tárult az, ami a nagy gépről nem: a főváros, Malé látképe. A sziget mindösszesen másfél négyzetkilométer kiterjedésű, éppen csak kiemelkedik az óceánból. Ennek köszönhető talán, hogy az emeletes házakkal zsúfolásig megtöltött apró sziget látványa, a méretkülönbségek miatt, néhol a felhőkarcolókkal tarkított nagyvárosok látványát idézi.

Érkezés a szigetre

Miután elhagytuk a fővárost, következett a gazdagon elszórt, már-már rikítóan fehér homokos szigetek látványa. Csodálattal néztem a sokszor csak pár pálmafát vagy még azokat sem tartalmazó elszórt szigeteket és az őket körbeölelő, azúrkék színben pompázó atollok feledhetetlen látványát (atoll: tengeri vulkánok által létrehozott korallzátonygyűrű, mely szigetet vagy szigetcsoportokat vesz körbe, lagúnákat kialakítva körülöttük). Fél óra elteltével felbukkant a mi szigetünk is, a Dhidhoofinolhu. A hidroplán előbb elrepült a hosszúkás sziget végébe, majd onnan fordult rá a leszállópályának kinevezett vízterületre. A vízre tétel közben apróbb riadalomra adott okot, hogy a gép egyik jelzőműszere sípoló hangot adott ki magából, ráadásul első próbálkozásra a gép vissza is pattant a vízről, de a pilóták újra próbálkoztak, és tökéletesen az óceán felszínére helyezték az immár hajóként üzemelő repülőt.

A sikeres landolás után

A Paradicsom meghódítása

A gép hamar beúszott a mólóhoz, ahol a szálloda alkalmazottai már várták érkezésünket. Érdemes itt megemlíteni, hogy Maldívon, a turisták által lakott szigetek mindegyikén csak egy hotel található, így általában a szigetek és a rajtuk álló szálloda neve már egybefügg. A sziget a viszonylag nagyobbak közé tartozott, hossza két kilométer volt, míg a legszélesebb pontján négyszáz méter, de általánosságban elmondható: akárhol voltam, legalább két irányba mindig láttam az óceánt. A recepcióról a harminc év körüli német hölgy alkalmazott a szigeten használatos, golfkocsikra hasonlító járművel vitt a szálláshoz. Útközben beavatott pár helyi információba és szokásba is: elmesélte, hogy milyen programokra van lehetőségünk a szigeten és környékén, megmutatta az éttermeket, amelyekből nyolc volt, és a harmadik, kicsit erősebb huppanó után azt is közölte, hogy a szigeten nincs és nem is lesz betonút.

A sziget keleti partja

Hamar kiderült, hogy a földdarab, apróbb mivolta ellenére, különlegesen gazdag növényvilággal rendelkezik. A vékonyabb földutat (vagy inkább homokutat), amelyen a kocsi haladt, körös-körül közrefogták a fák és bokrok. Csak néha tűnt fel egy-egy étterem vagy bungaló. A különböző pálmafák, banánfák, hibiszkuszok és egyéb trópusi növények, virágok, melyeknek még a nevét sem tudom, olyan gazdagon nőtték be és foglalták el szinte teljes területét, amit az ember a levegőből nézve nem is hinne.

Kilátás a Senses étteremből...

Mikor megérkeztünk a bungalónkhoz, átfutott rajtam a gondolat: igaz, hogy ilyen gyönyörű tengerpartot még életemben nem láttam aktív utazóként, de mégis mihez fogok kezdeni itt, a teljes elszigeteltségben? Aztán ahogy szobámból kiléptem a tető nélküli fürdőszobába, ahol a belógó pálmafák között lehet zuhanyozni, majd kiléptem szállásunk teraszára, egyből rájöttem: semmihez. De ez nem is baj. A házunk fölé magasodó, az állandó meleg passzátszél mozgatta, méltóságteljesen ingadozó pálmafák és a kristálytiszta óceán, amely szó szerint csak egy karnyújtásnyira mossa lágyan, az egzotikus kagylóformációkkal tarkított puha fehér homokot, világossá tette számomra, hogy ezen a helyen nem kell külön program. Az egyetlen feladat, amit az ember itt megpróbálhat teljesíteni, hogy hallgatja az Indiai-óceán lágy morajlását, miközben megpróbál betelni a különleges látvánnyal. A tökéletes elszigeteltség, hogy ameddig az ember itt van, semmivel sem kell törődnie, semmivel nem kell foglalkoznia, hiszen nem is tudna, hamar megteremti a teljes nyugalmi állapotot. Végül nem én hódítottam meg a Paradicsomot, hanem ő engem…

A sziget észak-nyugati (fent) és észak-keleti csücske (lent)

 

Mint hal a vízben

Az aktivitásból azonban teljesen mégsem engedve első dolgom az volt – miután sikerült többé-kevésbé betelnem a sziget nyújtotta látvánnyal –, hogy felkeressem a sziget közepén található fitnesztermet. Akárcsak az összes másik ház a szigeten, ez is nádfedeles volt, ami különleges hangulatot adott az itt épült bungalóknak. A teremben megismerkedtem Luisszal, a két méter magas mexikói edzővel, akivel rövid ismerkedés és beszélgetés után leegyeztettem a heti programot, majd bejelentett a csinos ázsiai (szerintem malajziai) hölgyek által vezetett spa- és masszázsszalonba is, mondván, az edzések után jót tesz a szervezetnek egy energizáló masszázs. Miután mélységes egyetértésemnek hangot adtam, elhagytam a termet, hogy utamat a part felé vegyem, és megtegyem első sétámat a szigeten.

Út a sziget belsejében

Tudni kell a helyről, és általánosságban az egész országról, hogy amennyire ez lehetséges, igyekeznek a természetet nem károsítani, illetve azzal összhangban működni. Ezért nem látni – a főszigeten kívül – sehol sem magasabb épületet, mivel az építmények a hivatalos meghatározás szerint nem lehetnek magasabbak egy pálmafánál. Ezért nincsenek betonutak sem, és a vizet, amit inni adnak, az óceánból nyerik, egy forradalmian új német sótalanítási eljárás segítségével. A betonút hiánya miatt bátran ajánlják mindenkinek, hogy a sziget teljes területén nyugodtan közlekedjenek cipő nélkül. Hallgattam a szóra, így tettem én is. A parton sétálva nyomban beláttam, az elképzelés bevált: a puha homok szinte simogatta, masszírozta a talpamat, ahogy lépkedtem. Minduntalan megfordultam, körbenéztem, igyekeztem befogadni a látványt, érezni az óceán sós leheletének illatát, hallgattam a madarak énekhangját és a hullámok morajlását, melyek lágyan, hosszan elterülve igyekeztek újra és újra, minél kijjebb nyújtózkodni a fehér homokon.

Délelőtti életkép

Sétám folyamán elértem a sziget végébe, ami a szálloda szerint a legjobb hely volt a búvárkodásra. Felvettem búvárszemüvegemet és pipámat, majd belemerültem a 25-27 fokos vízbe. Elsőre meglepett, hogy itt a víznek kis sodrása van, de hamar rájöttem, hogy ez annak tudható be, hogy a sziget végében vagyok, ahol az óceán összegyűjti és elvezeti a sziget mellett azt az áramlatot, amely felgyülemlett a szigettel való „ütközés” során. Mivel egy atollban voltam, ezért a víz mélysége általában egy, illetve másfél méter tájékán mozgott. Ritkán elérte a két-három métert is, de annál mélyebb sehol sem volt, akármennyit úszhattam vagy gyalogolhattam egészen a korallzátonyig.

Úton a sziget északi csücskébe

A hotel az élővilágban nem tévedett: a víz alatti növényzetnek, illetve a szikláknak és rajtuk megtelepedett koralloknak köszönhetően nagyon sok halfaj alakított itt ki otthont magának. Az apróbb, pár centiméteres halaktól kezdve megtalálhatók a közel egyméteres példányok is. Formájuk és színük rengetegféle. Kedvenceim a vitorlás halak, illetve a hasukon kék, hátukon sárga, oldalukon pedig fekete-fehér zebramintás halak voltak, amelyeknek nevére sajnos tengerbiológusi végzettségem hiányában azóta sem jöttem rá, de pompázatos színük miatt mindenképpen mély nyomot hagytak bennem. Érdekessége a térségnek, hogy itt él a világ legnagyobb testű hala, a cetcápa. Hossza akár a 12 métert is elérheti, de láttak már 18 méter hosszú példányt is. Termete ellenére csak planktonokkal táplálkozik, így az emberre teljesen veszélytelen. A szigetekről rendszeres túrákat is szerveznek, ahol a bátrabbak le is merülhetnek melléjük.

Egy kis szieszta?

Búvárkodásom alkalmával észrevettem, hogy nem is olyan messze a parttól, van egy kisebb homokos terület, amely kiemelkedik a vízből, mondhatni egy kisebb „sziget”. Odaúsztam (ahová egyébként sétálhattam volna a körülbelül egyméteres átlagmélység miatt), és hősiesen partra vetettem magamat az újonnan felfedezett, három négyzetméteres kis lakatlan szigetemen. Elégedettségem teljében éppen arra készültem, hogy magamat a kis szárazföld kormányzójává kiáltsam ki, amikor egy erőteljesebb hullám végigsöpört újonnan szerzett territóriumomon, és letörte honfoglalási kezdeményezéseimet.

 

Kék Hawaii kívánságműsorral

 

 

......

Késő délutáni óráimat rendszerint kedvenc báromban töltöttem, ahonnan kiváló kilátás nyílt a naplementére. A kényelmesen kialakított, alacsony szintezésű fotelekben elhelyezkedve, minden este megittam a kedvenc Blue Hawaiian koktélomat, amely ugyan nem volt erős, de tökéletesen ellazított. Így maradék gondjaimat is teljesen feledve, egy belógó pálmafa árnyékában csodáltam a lemenő nap fényében előbb narancssárga, majd rózsaszínben pompázó egyenlítői égbolt és az óceán távolban összeérő párosának káprázatos játékát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A japán étterem az ételkülönlegességek miatt volt emlékezetes. Nem próbáltam még előtte a japán konyhát, de az itteni sushi, csípős wasabi (amiből elsőre óvatlanul jó nagy adagot vettem, és a szájpadlásomra is felnyomtam, így perceken keresztül potyogtak a könnyeim) és a különböző halfélék ízletes elkészítése hamar meggyőzött. Persze a főételnél – ami egy roston sült fűrészes sügér volt, a hozzá való japán fűszerezésű öntetekkel és a kötelező rizskörettel – eleinte bajlódtam az evőpálcikákkal, de aztán belejöttem. A desszert pedig egyszerűen lenyűgözött. Nem az ízei miatt, bár nem volt panaszom arra sem, hiszen egy ismeretlen süteményt és egy zöldteafagylaltot szolgáltak fel. De milyen tálalásban! A két édességet egy égetett cukorból készült, tíz centiméter magas hullámot jelképező „szobron” helyezték el. A fagylaltot a hullám tetején, míg a süteményt tőle kicsivel messzebb, a hullám alján helyezték el, és tetejükre egy szintén égetett cukorból kialakított pálcikát raktak, mely összekötötte a kettőt.

Esti koncert a The Island bár előtt

Már-már sajnáltam megenni ezt a remekművet, de kíváncsiságom végül legyőzte szépérzékemet, és kegyelmet nem ismerve elpusztítottam a gasztronómiai magas művészet eme kiemelkedő példányát. Mindeközben megérezhettem a távol-keleti népekre jellemző egészséges táplálkozási kultúrát: étrendjük csekély szénhidrátot tartalmaz, így hiába ettem sokat, mégsem volt utána erős telítettségérzésem.A szigeten uralkodó hangulatot és légkört talán tökéletesen leírja, hogy itt eltöltött napjaim alatt a legnagyobb problémám az volt, hogy melyik étteremben költsem el a vacsorámat. Választásomat nem könnyítették meg, mivel a csekély méreteket öltő sziget összesen nyolc étteremmel rendelkezett, olyan konyhákkal, mint az olasz, japán, thai, mexikói, arab.

Életkép az Allegria olasz étteremből

Legemlékezetesebb a japán és az olasz étterem volt. Természetesen mindegyik a parton volt (nehéz is lett volna nem a partra tenni őket), nem ez volt bennük a különleges. Az olasz étteremben egy ázsiai férfi énekelt, gitárral a kezében. Mikor megérkeztem, csak ének nélküli darabokat játszott, komolyzenei gitárműveket (melyeket kis erőfeszítéssel, gitáros múltamból ismertem fel), aztán később belekezdett az éneklésbe is. Bevallom, ilyen szép, képzett férfihangot ebben a műfajban talán még nem is hallottam. Az étteremben szinte tapintható volt a csönd és a döbbenet, mikor az első dalt elénekelte. Arra senki sem számított, hogy egy eldugott kis szigeten ilyen tehetség is megfordulhat. Előadását azzal is megfűszerezte, hogy minden asztalhoz odament, illedelmesen köszönt, és megkérdezte, milyen számot szeretnének kérni, amit ott helyben, gitárkísérettel el is játszott. Repertoárja széles volt: Elvis Presley, Metallica vagy akár Adele dalait is kivételesen jól adta elő.

Az arab étterem, a Senses partja este

Villa, cölöpökön

A LUX* Maldives marketingvezetőjével, Deepak úrral folytatott beszélgetés után arra is lehetőségem nyílt, hogy ott-tartózkodásom második felére átköltözzek a méltán híres vízi bungalók egyikébe, kipróbálva a szigetvilág egyik legszimbolikusabb lakhelyét. Semmihez sem fogható élmény volt, pár méterrel a ragyogó vízfelszín felett álló házban lakni, hallgatva, ahogy a hullámok halkan nyaldossák a bungalót tartó cölöpöket, és a látvány, hogy mikor kiülök vagy akár kifekszem szobám teraszára, rögtön a végtelen óceán és egy távolban lévő parányi sziget látképe fogad. Legalább ennyire különleges volt – amire nem is gondolna az ember – a szürkületi és esti órákban felbukkanó vízi élővilág változatossága.

Naplemente a vízi bungalóknál, a sziget déli csücskénél

A háromméteres magasságból kiváló rálátás nyílik a szürkületkor felbukkanó rájákra és a szirti cápa emberre teljesen veszélytelen kicsinyeire, amelyek körülbelül félméteres hosszukkal még be tudnak jutni az atollba, ahol alkonyatkor és pirkadatkor zsákmány után kutatnak. A bungalókból lépcső vezet a vízbe, melyet éjszaka megvilágítanak, és ez olyan halakat vonz oda az esti órákban, amelyeket nappal egészen biztosan nem látunk. Éjszaka kiültem a lépcsőhöz, hogy csodáljam a fényre sereglő halakat, melyek a legfurcsább alakzatokban tűntek föl: láttam önmagukat úszó falevélnek álcázó halakat, de előfordultak az úszó botra hasonlító, érdekesen csücsöri szájjal rendelkező példányok is. Éppen egy kis rákot figyeltem, amely igyekezett a hullámok elől feljebb és feljebb jutni a lépcsőn, mikor szemem sarkából egy nagyobb árnyat láttam közeledni. Először azt gondoltam, hogy talán egy nagyobb levél lehet, de mikor közelebb ért, kiderült, mi is az valójában. Közel egy méter nagyságú rája volt (körülbelül egy méter hosszú farok is párosult hozzá), amelyet vélhetőleg szintén a fény vonzott ide. Méltóságteljesen odaúszott a fényhez, egy pillanatra megállt, talán körülnézett, hogy akad-e itt számára bármi fogyasztható, majd továbbindult, elúszott a lépcső alatt, és végül eltűnt az éjszakai sötétségben.

Alkonyatkor ráják is tiszteletüket tették a bungalóm környékén

 

Egy rák is megjelent éjszaka a bungalóm lépcsőjén

Viharos távozás

A nagy idillben, az indulás előtti napom délutánján abból is ízelítőt kaphattam, hogy milyen egy igazi trópusi vihar. Délután négy felé járhatott, amikor északkelet felől szürkülni, szinte feketélleni kezdett az ég. Eleinte nem foglalkoztam vele, gondoltam, messze van… Ezzel a gondolattal a fejemben pihengettem tovább a parton lévő nyugágyban. Majd mikor pár perccel később azért újra a vihar felé sandítottam, meglepődve tapasztaltam, hogy a közelben lévő sziget fele egyszerűen eltűnt, olyan sűrűn zuhoghatott az eső. Mire feleszméltem, hogy itt az idő fedett helyre vonulni, már el is ért a vihar. Bemenekültem a legközelebbi fedett helyiségre, egészen pontosan az egyik parti büfébe, ahol sorstársaimmal együtt megvártuk, míg elül a tombolás. A levegő pillanatok alatt esett 6-7 fokot, a fák kilengtek az erősebbnek mondható szélben, majd húsz perc múlva amilyen hirtelen jött, úgy el is ment a vihar.

Indulásom reggelére azonban még egyszer tiszteletét tette a vihar, méghozzá egy erőteljesebb szél kíséretében. Ennek köszönhetően hidroplánom, amellyel visszatértem volna a főszigetre, Maléra, körülbelül két órát késett, mert felszállni sem tudott a szélre és a hullámokra való tekintettel. A gond az volt, hogy ezek után kevés esélyünk nyílott arra, hogy elérjük a főszigetről induló nagygépet. De amikor már épp komolyabban kezdtem izgulni, mintha az időjárás meghallotta volna a gondolataimat, a szél alábbhagyott, a távoli horizonton pedig feltűnt a várva várt kisgép. Így végleg búcsút intettem a hotelnek, a különösen kedves és segítőkész személyzetnek, és egyben Dhidhoofinolhu csodálatos szigetének, amely az ott töltött nyolc napom alatt annyi szépséggel ajándékozott meg. A nagygép pedig megvárt, hisz mint kiderült, rajtam kívül húsz másik utas járt még hasonlóképpen.

 

Hazafelé arra gondoltam: az ember fel sem fogja, amikor egy ilyen gyönyörű helyen van, mennyire szerencsés, mert a jó dolgokat nagyon könnyű megszokni, és a csodára, amelyet egy ilyen hely nyújt, talán csak akkor eszmél rá, mikor elbúcsúzik tőle.

Bényei Zoltán

 


Videók

 

 

 

 

Szigetinfo

Történelem:

Nincsenek pontos feljegyzések, sőt régészeti emlékek sem a Maldív-szigetek korai történelméről, de feltehetőleg az első őslakosai a dravidák voltak, több ezer évvel ezelőtt. Épületeiket feltehetőleg olyan hamar elhasználódó alapanyagokból építették, mint a fa, ezért sem maradt fenn utánuk semmi. A szigetet ezután Kr. e. 500 környékén népesítették be a Dél-Indiából idevándorolt buddhista vallású indoárják, akiket később a malájok és szingalézek követtek. 1153-ban egy, a szigetekre érkező arab kereskedő, Abu al-Barakat révén átvették az iszlám vallást, és a buddhista királyságukból iszlám szultanátus lett. Al-Barakat sírhelyén a mai napig áll az 1656-ban, a fővárosban, Malén épült mecset, melyet a legrégebbi mecsetként tartanak számon. A szigetvilág sokáig nem keltette föl az európaiak kíváncsiságát. 1558-ban a portugálok alakítottak itt ki helyőrséget, mindösszesen 15 évre, mert miután át akarták téríteni a helyieket a keresztény hitre, azok fellázadtak, és elűzték őket a szigetről. A hollandok a 17. század közepétől Srí Lankáról (az akkori Ceylonról) névlegesen gyakorolták a hatalmat, nem avatkoztak a helyiek ügyeibe, így a szultanátus zavartalanul működhetett. 1796-ban a hollandokat kiszorították a britek, végül 1887-ben a szigeteket teljesen megszállták, és a Brit Birodalomhoz csatolták.

A szigetek végül 1965. június 26-án nyerte el teljes függetlenségét, majd 1968-ban, egy népszavazás után eltörölték a szultánságot, és kikiáltották a köztársaságot. Első elnökük, Ibrahim Nasir ugyanakkor rögtön úgy alakította az alkotmányt, hogy ne lehessen leváltani. Hatalma alatt indult meg mégis a turizmus kialakítása, az első szálloda 1972-ben nyílt meg. 1978-ban Nasirt békés puccsal leváltotta Maumun Abdul Gajum, az ENSZ korábbi követe a szigeteken. Elnöksége alatt indult virágzásnak a turizmus és a gazdaság. Őt 2008-ban váltotta le Mohamed Nasíd elnök, aki 2012. február 7-én, a szigeten tartózkodásom alatt mondott le, az utcára vonuló protestáló tömeg követeléseinek és végül a zendülő rendőrségnek engedve. A tüntetések és felvonulások csak a főszigetre korlátozódtak, így a többi szigeten – azon is, amelyen én tartózkodtam – ebből semmit sem lehetett érezni. A hatalmat alelnöke, Mohamed Vahíd Haszan Manik vette át. Az őslakosok száma ma kb. 100-200 fő.

 

 

Árak, ellátás, jó tanácsok

Malén, a főszigeten találhatók bazárok, butikok, ahol szuveníreket és egyéb termékeket lehet venni, azonban Dhidhoofinolhu szigetén, ahol én voltam, az egyetlen szuvenírbolton kívül, ahol az igencsak drága ékszereket és pár ruhadarabot lehetett megvásárolni, szinte semmit sem lehetett kapni. Hozzáteszem, a szálloda teljes ellátásban részesített, ételben és italban nem volt hiány, a különböző vízi eszközök bérlésére, mint például búvárszemüveg, békatalp, volt lehetőség. Emellett ha a pénztárca engedi, érdemes teljes ellátásra befizetni, nem csak félpanzióra, ugyanis hiába van benne a félpanzióban a vacsora, a különböző italok, illetve az étlap egy része ebbe már nem tartozik bele, ahogy a bárban a koktélok sem. Ha valaki szuvenírt vagy bármilyen kézzelfogható emléket szeretne az országból hazavinni, az kénytelen bemenni az egyébként túl nagy látványosságokat nem nyújtó fővárosba is, mert a szigetekről még a korallokat, illetve kagylókat sem engedik kivinni.

 

Általános információk:

Odautazásra ajánlott időszak: novembertől márciusig, ez a száraz évszak, utána áprilistól októberig tart az esős évszak, amikor habár a hőmérséklet változatlan (egész évben 29-33 °C), a csapadékmennyiség jelentősen megnövekszik, így akkor, – persze a szállások árai sokkal olcsóbbak – mégsem biztos, hogy megéri odamenni.

Időeltolódás: télen +4, nyáron +3 óra.
A Maldív-szigetek nemzetközi valutája a rufiyaa (RF), ugyanakkor a szigeten amerikai dollárt és hitelkártyákat elfogadnak.
1192 szigetből áll, ebből kb. 200 lakott, emellett 87 a turisták számára fenntartott.
Az országot alkotó szigetlánc 800 kilométeren át húzódik észak–déli irányban.
Nagyjából 90 000 négyzetkilométert foglal el, ebből csupán 300 négyzetkilométer, tehát a teljes terület 0,3 százaléka szárazföld. 
A szigetország legmagasabb pontja 2,4 méter (Guinness-rekord: a legalacsonyabban fekvő legmagasabb ponttal rendelkező ország)
Nyelv: a szingalézzel (Srí Lanka hivatalos nyelve) rokon maldívi nyelv, a divehi.
Vízum szükséges, szeszes italt, különböző növényeket bevinni, emellett a szigetekről korallokat, kagylókat kivinni tilos.
 

Indiai-óceán/Emirátus / További cikkek

Felejthetetlen hétvége Dubajban

Említettem már, hogy nekem van a világon a legjobb munkahelyem?? Ha még esetleg nem, akkor most mond...

Az igazi Bounty-reklám: Seychelle

A Seychelle-szigetek az Indiai-óceán egyik legáhítottabb gyöngyszeme. Nem is csoda, hogy 200 évvel e...

Mauritius, a dodók földje

Mauritius esetében, a másik két paradicsomi világgal ellentétben, nem több kisebb sziget halmazáról ...

0