Dél-Manhattan látképe az Empire State Buildingből
Egy hosszabb, észak-amerikai túra befejező állomásaként, késő délután érkeztem meg a Times Square szélén, a Broadway-re nyíló Crowne Plaza Hotelbe. Habár kimerült voltam az egész napos út miatt, egy rövid pihenő után sietve vetettem bele magamat életem első manhattani éjszakájába, nem tudtam a pihenésre koncentrálni, tekintve azt is, hogy csak 4 napra jöttem.
Ahogy kiléptem a Broadway fényektől és emberektől nyüzsgő rengetegébe, egy tőlem nem messze álló szaxofonon játszó, idősebb fekete férfire lettem figyelmes. Egy szomorkás soul számot játszott, mely olyan tökéletes hangulatot teremtett már az első pillanatokban, hogy adtam neki egy dollárt, majd elindultam az Egyesült Államok egyik leghíresebb magazinjáról, a The New York Times-ról elnevezett térre. Érdekesség egyébként, hogy az 1851-ben alakult napilap 1904-ben költözött az akkor még Longacre Square-re, melyet – miután kérésükre egy metrómegállót is tettek oda – nem sokkal később átnevezték Times Square-re, a nagynevű újság tiszteletére. Apró szépséghibája a dolognak, hogy a szerkesztőség 9 évvel később, 1913-ban már átköltözött egy közelben lévő másik, tágasabb irodaházba, de ettől függetlenül, a Times Square megőrizte nevét, és New York egyik legikonikusabb látványosságává vált.
Az évek során a Times Square a high-tech reklámpanelek és kivetítők dzsungele lett, presztízs-kérdés lett minden magára valamit is adó nagyvállalatnak, hogy termékét itt reklámozza, vagy helyezze el a téren valamilyen formában. Ahogyan az is hagyománnyá vált, hogy minden évben rengeteg New York-i lakos és turista ünnepelje itt az óév búcsúztatását és az újév köszöntését, melynek keretében éjfélkor leesik a híres gömb a One Times Square épületéről.
Manapság maga a tér szerintem a sok villódzó reklám miatt kezd kicsit hasonlítani a Las Vegas-i The Strip sugárútra, ami nem feltétlenül jó irány, de az is tény, hogy bizonyos értelemben elkerülhetetlen. Ez New York egyik legforgalmasabb csomópontja, itt éjjel nappal nagy a tömeg, így törvényszerű, hogy ezt a vállalatok megpróbálják profittá konvertálni, ahogy az is, hogy itt találkozni a legtöbb furcsa emberrel is. Láthatunk itt egy szál alsógatyában és csizmában, gitárral a kezükben éneklő cowboyokat, a világvégét és Jézust hirdető prófétákat, de természetesen itt is megtalálhatjuk az elmaradhatatlan beöltözött embereket is, akik a város filmes hőseinek maskarájába bújva mennek oda az emberhez egy közös fotó erejéig, a megfelelő összegért cserébe.
Pókembert, a város megmentőjét kapja éppen lencsevégre egy járókelő
És az elmaradhatatlan hittérítők
Az intenzív élmény miatt hamar elfáradtam, majd visszasétáltam a szállodámba, hogy a következő napoknak kipihenten induljak neki, hisz szoros volt a menetrend.
A Union Square és a Flatiron building
Másnap reggel újult erővel vágtam neki a városnak. A Union Square-től indultam el gyalogosan észak felé, útba ejtve többek között a Flatiron Buildinget, az Empire State Buildinget és a Grand Central Terminalt.
A Union Square legnagyobb látványossága és talán egyben „misztikuma” a tér déli részén található, 1999-ben egy épület falára épített művészeti installáció, a Metronome. Legérdekesebb és egyben elsőre talán megfejthetetlennek tűnő része a The Passage-nak, vagyis Az Átjárónak nevezett számkombináció. Elsőre talán furcsának és érthetetlennek tűnik a folyamatosan változó, digitális, 15 számjegyes sorozat, azonban a megoldás, illetve a jelentése koránt sem olyan bonyolult. A számsorozat első fele ugyanis az aktuális időt mutatja, tizedmásodperc pontosságig, míg a számsor második fele már trükkösebb kicsivel, mivel az éjfélig hátralévő időt mutatja, de azt már jobbról, balra haladva, tehát visszafelé. Az alkotók, Kristin Jones és Andrew Ginzel elgondolása, miszerint megmutassák az idő különböző érzékelhetőségét, mérését, melyek egyfelől informálnak, de ugyanakkor teljesen össze is zavarhatják az észlelésünket. Az installáció az idő természetét vizsgálja, mindez pedig elhelyezve New York szívében, egy egészen új kontextust kap.
A Metronome, a "megfejthetetlen" számsorral
Miután sikerült megfejtenem az aktuális számsort, elégedettséggel a szívemben továbbhaladtam a téren, elhaladtam a fák alatt, a padokon beszélgető megannyi ember között, majd magam mögött hagyva őket, elindultam a nem messze lévő, háromszögletes, vékony kinézetéről híres Flatiron Building felé. Érdemes tudni róla, hogy ez a legkeskenyebb sarkán csupán két méteres épület egyike New York legelső acélvázás épületeinek, mely technológia tette később lehetővé, hogy a város jellemző látképeivé váljanak a ma már kultikusnak számító felhőkarcolók. Az 1902-ben épült irodaház formáját nem az újszerű, modern építészeti megoldásokra törekvő mérnököknek köszönheti, hanem annak az egyszerű ténynek, hogy az orránál két sugárút fut össze, így nem volt több hely az épület kialakítására.
Flatiron Building - az utcáról és az Empire State Buildingből
King Kong kedvence: az Empire State Building
A következő állomás a 10-15 perces sétára levő, New York talán leghíresebb felhőkarcolója, az Empire State Building. Szinte lehetetlen olyan embert találni, akit ha megkérdeznénk, mondjon pár híres épületet New Yorkban, akkor az az elsők között –a Szabadság-szobor mellet – ne az Empire State Buildinget említse meg. Nem is csoda, hiszen annyiszor központi témája, vagy legalább „mellékszereplője” volt az épület az amerikai filmgyártásnak, hogy az évtizedek (lassan már évszázad) során kikerülhetetlenné vált. Legelső, egyik leghíresebb „szerepét” már két évvel megépülése után, az 1933-as, legendás King Kongban kapta, ahol a hatalmas gorillát a mozgókép végén erre a toronyra felmászva éri végzete. A romantikus lelkületűek közül meg ki ne emlékezne a hatvan évvel később készült, 1993-as, A szerelem hullámhosszán című klasszikus filmre, ahol Tom Hanks és Meg Ryan találja meg az igaz szerelmet a torony kilátójában. Azonban híres lerombolásairól sem szabad megfeledkeznünk, amire szintén volt pár példa, gondoljunk csak a Függetlenség napjára vagy A képlet című filmre, ahol előbbinél az idegenek, míg utóbbinál egy a Földet elpusztító katasztrófa rombolja le a 443 méteres épületet. Érdekesség, hogy megépülésétől mintegy 40 évig volt a világ legmagasabb épülete, melyet a később tragikus sorsú, eredeti World Trade Center ikertornyai vettek el tőle 1971-ben.
Az Empire State Building a kék órában
A One World Trade Center és jobbra a Szabadság-szobor
A kilátó tetejéről megcsodálhatjuk Manhattan hosszan elterülő északi és déli részét is. Érdemes napos, tiszta időben felmenni, ilyenkor a panoráma önmagáért beszél. Előttünk terülnek el Dél-Manhattan égbe nyújtózkodó felhőkarcolói, köztük a legmagasabb, a One World Trade Center és mellette a háttérben szinte már eltörpülő Szabadság-szobor is. Ha jobbra fordulunk, a méltóságteljesen elterpeszkedő, lassan hömpölygő Hudson folyót láthatjuk, balra tekintve pedig láthatjuk a Brooklyn és Manhattan híd párosát, ahogy a házak fölé magasodva kötik össze a két ismert körzetet. Észak-Manhattan felé fordulva a hatalmas épületek mögött megbúvó Central Park zöld oázisának és a szintén „mozihős” Chrysler Building látványa fogad, hogy csak a leghíresebbeket említsem.
Tipp1: érdemes előre megvenni interneten a jegyet, így az esetleges sorban állás egy részét meg lehet előzni.
Tipp2: aki szeretné megnézni az Empire State Buildinget is, ahogy a város fölé emelkedik, azok számára kitűnő alternatíva lehet az innen pár utcányira található Rockefeller Building és az abban található Top of the Rock kilátó, ahol hasonlóan gyönyörű kilátásunk lehet, amiben még ráadásul az Empire State Building is benne van!
Kilátás az Empire State Buildingről és kilátás az Empire State Buildingben
A Grand Central Terminal
Utolsó célpontom erre a napra a Grand Central Terminal, New York –és egyben a világ – legtöbb peronnal rendelkező pályaudvara. Az 1871-ben épült, patinás állomásnak mára már csak az előcsarnoka maradt a régi, a város rohamos fejlődése következtében 1913-ra a vágányokat a föld alá süllyesztették, felszíni helyüket egyéb épületek vették át. A csarnokba belépve azonban még ma is egy kisebb időutazáson vehet részt az ember. A hatalmas belmagasság, a XIX-XX. század fordulójára jellemző elegancia, az akadémikus építészeti stílus mind-mind egy olyan atmoszférát kölcsönöznek, mely a mai modern világunkból kezd kiveszni és már csak nyomokban fellelhető.
Bementem hát az előcsarnokba, elhaladtam a mennyezetről óriási, arany cseppekként lelógó csillárok alatt, majd beértem az állomás központi részébe. Felsétáltam a galériába és onnan figyeltem, ahogy a hatalmas ablakokon keresztül, a délutáni nap fénye megvilágítja a fehér fényben rikító márvány padlózatot, amin, mint megannyi fekete folt, az emberek, emberi sorsok ezrei igyekeztek életük következő állomására. Hosszú ideig lehettem itt, nem számoltam mennyi időt, de végül arra lettem figyelmes, hogy az ablakokon betűző fény ereje egyre inkább csökken, úgy gondoltam ez egy tökéletes zárása a napnak, és haza indultam a szállásomra. A fejemben még cikáztak a gondolatok a pályaudvar híresebb részeiről. Többek között a Csókok termeként is ismert Biltimore teremről, ahol a II. világháborúban is búcsúztatták férjeiket az asszonyok, vagy vajon merre lehet pontosan a titokzatos 61-es vágány, mely állítólag a Waldorf Astoriával kötötte össze a pályaudvart egy rejtett, föld alatti vágányon keresztül, melyet Franklin D. Roosevelt elnök is előszeretettel használt.
A Grand Central Terminal
Metróhoz siető utasok, és az őket figyelő vezető
......................................
Indulásommal mondhatni jól döntöttem, mert nem sokkal az után, hogy visszaértem a szállásomra, eleredt egy kis zápor, ami azért is volt külön szerencsés dolog –a szárazon maradásom kívül – mert egy egészen más hangulatot varázsolt a Times Square egyébként is magával ragadó központjába.
Wall Street - a holland fal
Következő, utolsó teljes napomon a város másik legizgalmasabb részébe, Dél-Manhattanbe indultam. Felszálltam a 42. utcai állomáson a metróra és a sziget legdélebbi csücske felé, a Battery Park irányába indultam el. Odaérkezésem után a kikötőben álldogáltam és csak bámultam a nem messze lévő, azonban továbbra is a felhőkarcolókhoz képest eltörpülő, híres Szabadság-szobrot. Erre is – mint ahogy sok mindenre a filmek világából – igaz, hogy élőben tényleg minden kisebb. Természetesen, méltósága és szimbolikus ereje a mai napig megkérdőjelezhetetlen, így is hatalmas élmény volt látni.
A 42. utcai metró megálló a Times Squaren
A Szabadság-szobor Dél-Manhattan kikötőjéből
A városba indulva elhagytam a híres Charging Bull, vagyis Támadó Bika szobrot, melyet 1989-ben adott a városnak az olasz Arturo Di Modica művész, majd megcéloztam napom első fontosabb állomását, a híres-hírhedt Wall Streetet. A tőzsdepalota, vagyis a New York Stock Exchange főbejárata előtt elmenni, vagy látni a Federall Hall híres lépcsősorát, ahol az USA első elnökét, George Washingtont iktatták be, semmihez sem fogható érzés volt. Egy régi álom valósult meg. Elnevezésének története messzire nyúl vissza, ugyanis New York egyik legrégebbi utcái közé tartozik. Még a 17. század első felében, mikor a hollandok kezében volt a város (akkori nevén: Nieuw Amsterdam), a város kormányzója egy védőfal felépítését rendelte el az angolok ellen. Ráadásul a fal melletti utcát De Waal Straat-nek hívták (magyarul Vallon utca), így mikor végül 1664-ben az angolok elfoglalták a várost és angolosították az utcaneveket is, kézenfekvő volt, hogy az utcát, ami mellett a fal is van, Wall Streetnek nevezzék el. Érdekesség, hogy a fal pontos helyét a mai napig emléktábla mutatja, így lelki szemeink előtt könnyen megjelenhetnek az akkori viszonyok.
Az utca, mint bármely más napon, most is tele volt üzletemberekkel és turistákkal. Egy darabig figyeltem, ahogy a külföldi utazókból lassan egész kis tömeg verbuválódott, arra várva, hogy a Federal Hall lépcsőjén egy közös fotót készíthessenek George Washington szobormásával, majd tovább indultam a következő állomásom felé.
A New York Stock Exchange, vagyis a tőzsdepalota főbejárata
A Federal Hall épülete
A Ground Zero
Elhaladtam az 1846-ban épült (pontosabban harmadszorra újraépített) neogótikus stílusú Trinity Church, vagyis a Szentháromság-templom mellett. Bepillantottam az épületbe és megcsodáltam a gyönyörű bronz kapuit, mely a Bibliából, New York és a templom történelméből idézett fel pillanatokat. Ezután nyugat felé vettem az irányt és elértem a 2001. szeptember 11-i terrortámadások fő színhelyére, az egykori World Trade Center központjához, a mára már csak Ground Zeroként ismert emlékműhöz. Ahol egykoron az ikertornyok magasodtak a város fölé, és adták ki New York sziluettjének meghatározó formáját, ott ma csak egy liget van, két monumentális márvánnyal bélelt gödörrel a közepén, mely valaminek a hiányára emlékezteti az arra járó embereket. Egy hiányra, amit sehogy sem lehet pótolni vagy befedni.
....A Ground Zero márvány pereme és One World Trade Center
Az egyik ikertorony márvány emlék-alapzata, benne Észak-Amerika legnagyobb emberkéz alkotta vízesésével
Monumentális és méltóságteljes lett az emlékpark. A közel 3000 áldozat nevét a két ikertorony helyét szimbolizáló márvány alapzat peremére vésték fel, ahonnan ezernyi könnycseppként indul el a vízzuhatag az épületek középpontja felé. A terjedelmüket hűen leírják a vízesések adatai, ugyanis méretükkel elnyerték a legnagyobb emberkéz alkotta vízesés címét az észak-amerikai kontinensen. Sétáltam még egy keveset a parkban, felnéztem az újonnan megépült, szimbolikusan 1776 láb magas One World Trade Center égbenyúló tornyára és a Two World Trade Center épülő alapzatára, majd elindultam a közeli St. Paul Chapelhez, melynek történelmi értéke mellett nagy és egyben szomorú szerep jutott a terrortámadások során is.
St. Paul’s Chapel
A St. Paul kápolna Manhattan legrégebbi megmaradt temploma. 1766-ban épült és túlélte az 1776-os a Nagy New York-i várostüzet, melynek például az eredeti Trinity Church is áldozatául esett. Mikor megépítették, New York legmagasabb épületének számított, és itt tette le 1789-ben George Washington is hivatali esküjét az Amerikai Egyesült Államok első elnökeként. Szerencsére a mai napig megőrizte a századokkal ezelőtti György korabeli stílusát, sőt még temetője is érintetlen maradt, ahol a fák lombkoronái alatt többszáz éves sírkövek pihennek háborítatlanul a mai napig.
A St. Paul's Chapel belseje
A St. Paul's Chapel elkerített emlékmúzeuma
......
A kápolna kívülről és az egyik többszáz éves sírkő
Van egy szomorú, aktuálisabb történelmi vonatkozása is a kápolnának. Az ikertornyok 2001-es lerombolása után az embereket mentő és a helyreállítási munkákat végző tűzoltók, mentők, rendőrök és önkéntesek pihenőhelyeként szolgált. Emlékezetes a templom kerítése is, mely emlékfalként szolgált a hozzátartozóikat kereső, kétségbeesett New York-i polgárok több ezer fényképet és leveleket tettek ki, azt remélve, hogy szeretteiket így megtalálhatják, illetve a velük együtt érző emberek helyeztek itt el vallásos relikviákat és emléktárgyakat. Erre az eseményre emlékezvén, a kápolna egy kisebb részét elkerítették, és oltárrá, egy kisebb múzeummá alakították át. Rengeteg levél, kitűzők egész sora, a hősi halált halt tűzoltók képei, felszerelései és kegytárgyai kaptak itt helyet.
Számomra, a legmegindítóbb az a kis tábla volt, melyet a világ többi részéről érkezett együtt érzők emléktárgyainak alakítottak ki. Ennek egy kisebb részét ellepték a Senbazuruk, a japán kultúrából ismert, a békét jelképező, többszínű origami darumadarak, melyet a Hirosima és Nagaszaki túlélői küldtek. Abban a pillanatban, kevés önzetlenebb és szebb dolgot tudtam elképzelni. Megnéztem még néhány történelmi tárgyat, többek között egy vizes vödröt, melyet feltételezhetően a korábban említett 1776-os Nagy New York-i tűzvésznél használtak a kápolna oltására, de egy ilyen erős hatás után már nem tudtam olyannyira ámulatba esni tőle.
A Brooklyn híd
A nap már a késő délutáni órákban járt, így elindultam az aznapra utolsónak tervezett célpontom felé, az Egyesült Államok egyik legrégebbi függőhídjához, a Brooklyn hídhoz. A gyalogosforgalomnak kialakított, az autók szintje felett haladó, deszkás sétányon indultam el felfedezni az építményt. Hamar rájöttem, már a biciklisek által tett harmadik megjegyzés után, hogy ez nem csak a gyalogosoké, hanem bizony a kerékpárosoké is. Következetesen jobbra húzódva elsétáltam a Manhattanhez közelebb eső pillérek alatt, majd megcsodáltam a kilátást mind Brooklynra, mind pedig Manhattanre. Az 1883-ban épített híd a világ első acélkábeles függőhídja volt, ráadásul építése után 20 évig a leghosszabb is. Ezt tetézve, építésekor a hídoszlopok magassága (84 méter) a város legmagasabb pontjai közé számítottak. Talán ebben rejlik a város varázsa és a felhőkarcolói adta ikonikus képe, hogy minden egyes épületét építésekor a város egyik legmagasabb, ha nem a legmagasabb pontjának, sőt mi több, ékkövének szánták.
.....
A Brooklyn híd
Egy hirtelen született döntés alapján gyalogosan, a 5th Avenue-n indultam vissza a Times Square-re. Egyfelől jó döntésnek bizonyult, mert fantasztikus volt a város hangulata a kék órában, különösen az egyik legfenségesebb sugárúton. Ugyanakkor meggondolatlan is volt a tervem, mert mint utólag kiderült, a híd és a szállásom közötti távolság több mint 6 km volt, ami egy hosszú nap után nehezen nevezhető „levezető” sétának, így csak azok számára ajánlom ezt az útvonalat, akik nagyon elszántak és jó állóképességgel rendelkeznek. Még ezekkel a kvalitásokkal együtt is garantált, hogy nem lesz este senkinek sem gondja az elalvással.
......
Életképek a városból
Búcsú a várostól
Végül eljött a hazatérés napja is. Késő délután indult a repülőgépem a JFK Internationalról, de gondoltam délelőtt még belefér egy séta a Central Parkban és talán a korábban magasvasútként üzemelt, mára már parkosított High Line-on is. Az égiek azonban az utolsó napomon nem bizonyultak kegyesnek hozzám, és egy heves eső, mely a Central Parkban ért utol, pillanatok alatt elvette a kedvemet és a lehetőségemet a további kirándulástól.
A Central Park és az őt körülölelő felhőkarcolók, köztük a híres The Plaza Hotel
......
Az esőáztatta Times Square
Úgy érzem rengeteget és szinte semmit sem láttam a városból. Rengeteget, hiszen szinte az összes helyen jártam, melyről már rég álmodoztam, hogy láthassam élőben, de szinte semmit, hiszen New Yorkot, egy ilyen hatalmas lélegző, pulzáló várost nem lehet pár nap alatt megismerni. Vissza fogok még ide térni, ez egészen biztos, és meg fogom nézni a High Line-t, a tengerészeti anyahajóból átalakított USS Intrepid Sea, Air & Space Museum-ot és például a kevesek által ismert Roosevelt Island Tram-et, mely New York egyetlen libegője. Habár az utolsó napra az időjárás meghiúsította a tervem egy részét, mégis annyi élménnyel lettem gazdagabb, hogy ezen a kis végjátékon már csak nevettem magamban, és talán én voltam az egyetlen ember, aki széles mosollyal az arcán ballagott végig a Broadway-en, a szakadó esőben.
Szöveg és fotó: Bényei Zoltán
