Las Vegas főutcája, a The Strip
7. nap (szept. 3.) - Látogatás a Bűn városába
Igyekszem behozni magamat a leírásokban, bár olyan töménytelen mennyiségű élmény és újdonság ér engem nap, mint nap, hogy esténként általában hulla fáradtan dőlök be az ágyba. Az utóbbi 1-2 napban a Grand Canyont és a környező kanyonokat, illetve nemzeti parkokat jártam be, ma pedig már Floridából, a Miami melletti Fort Lauderdale-ből írok, de még visszakanyarodok egy beszámoló erejéig a Nevada déli részén található bűn városába:
Las Vegas nem hazudtolta meg az elvárásaimat, illetve a filmekben látott képet. A város először is tényleg naplemente után kezd el élni, napközben közel sem olyan szép, vagy nyüzsgő, mint éjszaka. Emellett meg teljes mértékben igaz rá a „bűn városa” becenév, mivel itt szó szerint minden a szerencsejátékról és a szexről szól.
A Paris Las Vegas hotel és "tartozékai"
A Ceasars Palace
A Bellagioban szálltam meg, mely az egyike Las Vegas négy legnevesebb hotelének (Caesars Palace, Mirage, MGM Grand és Bellagio), emellett itt forgatták az Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi c. filmet is, így nem csoda, hogy nagyok voltak az elvárásaim. Ennek ellenére, vagy éppen emiatt, első benyomás egy kisebb csalódással, vagy talán inkább meglepődéssel kezdődött:
Úgy néz ki, hogy nem csak számomra vágyott célpont a hotel, hanem rengeteg más embernek is. Már a megérkezésnél kisebb sor alakult ki, folyamatosan érkeznek a szálloda elé az újabb és újabb vendégek, a szálloda londinerei pedig nem győzik átvenni az autókat, illetve a csomagokat betolni.
A Bellagio, mellette jobbra hátul pedig a Ceasars Palace
Mikor beléptem az ajtón, az első benyomásom ez volt: „jézusom, ez egy pályaudvar”. Legalább 10 pultnál kígyózik a sor, hogy felvegyék a vendégeket, természetesen a foglalással rendelkezőket is, emellett annak ellenére, hogy a szálloda kívül-belül iszonyatos pompát, eleganciát és gazdagságot tükröz, sajnos az, hogy bárkit beengednek a hotelbe, sokat tud rontani a képen (például egy afroamerikai „úriember” trikóban, rövidgatyában és mezítláb, hangosan röhögcsélve közlekedik végig a márvány folyosón, ez azért eléggé paradox látvány). Persze ezt is meg lehet szokni, az egyszerű szobák is nagyon patinásak, egy idő után már megbékéltem a széles skálán mozgó vendégi körrel is.
A recepció a Bellagioban (a pultok balra találhatók)
Az egyik folyosó a földszinten
A folyosók "monotonítását" kör alakú lounge-okkal oldják fel
A kaszinó része természetesen hatalmas és egyben kifogástalan, mindenki megtalálja itt a számára legkedvesebb pénzrabló lehetőséget legyen az roulett, black jack, vagy akár félkarú rabló. Az itt jártamkor szembejövő négy, 30 körüli magyar srác, akik feltűnően jól érezték magukat (biztos elkapta őket a „Másnaposok” életérzés) is hasonlóan vélekednének, ha másnap még emlékeztek volna bármire is. A szálloda e részébe egyébként nem is akartam, de nem is tudtam volna belekötni, a kaszinó szerelmeseinek ez a Paradicsom.
A kaszinó hatalmas
A roulette sem hiányozhat
Itt még a szerencsejátékok ellenzőit is megérintheti ideigelensen a játékszenvedély
A városban két utca van, amit érdemes megnézni, az egyik a Fremont Street, a másik pedig a Las Vegas Boulevard központi része, a Las Vegas Strip.
Először a Fremont Streetre látogattam el (mely nevét az egykori amerikai katonatisztről, felfedezőről és egyben a rabszolgaság-elleni Republikánus párt első jelöltjéről, John Charles Frémontról kapta). Az új városközponttól kb. 15 perces autókázásra található, már több mint száz éves múltra visszatekintő utca egyidős Las Vegasszal, habár régi fényét mára már elvesztette. A leginkább televíziós, illetve régebbi mozifilmekben történő feltűnései miatt híres utca volt régebben Las Vegas főutcája, ahol olyan híres és egyben ikonikus neonreklámok kaptak helyet, mint a cowboy Vegas Vic, a The Pioneer Club reklámarca, és „lánytestvére”, Vegas Vicky, az egykori Glitter Gulch kaszino emblémája (ma már az épületben egészen véletlenül egy sztriptíz klub működik).
A klasszikus főutca, a mára sajnos dicsfényét vesztett Fremont Street
Az utca, melyben egykor Elvis is forgatta a Viva Las Vegas című filmet, ahol a Vegasi vakáció egy-két jelenete játszódik, vagy melynek neonreklámait a Drágám, a kölyök marha nagy lett! kisgyermeke tette tönkre, mára sajnos már inkább egy zsibvásár és egy cirkusz keveréke lett. Elzárva az autósforgalomtól, sétálóutcává alakították, azonban a legtöbb itt működő kaszinó már bezárt. A Fremont Streetet befedték (gondolom a „történelmi neonfények” megóvása érdekében, illetve az utca bizonyos szintű légkondicionálása miatt), ami habár szükséges, de mégis rontja az élményt, amit azzal tetőztek, hogy egy drótkötélpályát feszítettek ki a magasban, ahol bizonyos pénzösszegért cserébe bárki végigcsúszhat az utca felett.
Azonban a kitelepült bolti árusok, különböző Elvis-imitátorok és az egyszerűbb embereknek szórakozást nyújtó zenés show-k ellenére is maradt az utcának egy olyan varázsa, főként a fentebb említett ikonikus neonreklámok miatt, amiért mindenképp érdemes megtekinteni.
Nincs Vegas Elvis nélkül (bár az angyalszárnyas, rózsaszín tütüs úriember sem elhanyagolható)
A neon-cowboy Vegas Vic-et még 1951-ben készítették
Az „történelmi óváros” megtekintése után visszamentem a szállásomat is adó Las Vegas Boulevardra. Furcsa mód Vegas új elsőszámú utcája hivatalosan a város határain kívül esik. A Boulevard részét képező Las Vegas Strip, vagy csak simán a „The Strip” azonban annyira kiépült az évtizedek alatt, hogy ezt egyáltalán nem lehet észrevenni, szerves része lett a városnak. Itt található az összes nagy hotel, mint a korábban említett MGM Grand, Mirage, Caesars Palace és a Bellagio is, emellett kicsit távolabb a Luxor piramisa, melyet a hatalmas fényerejű, égbemutató reflektora miatt szinte a város bármelyik részéről lehet látni.
A Bellagiotól kezdtem természetesen a túrámat, és ha már itt vagyok, nem is kezdhettem volna stílusosabban a sétát, minthogy megnézem a szálloda híres szökőkútját. Mivel napközben félóránként, este pedig 15 percenként indítják, így nem kellett sokat várnom rá. Így utólagosan azt kell, hogy mondjam, ha egy óráig kell ott álldogálnom, hogy lássam, akkor is megérte volna. Emellett pedig tekintve azt, hogy mindig más zenére, más koreográfiában „táncoltatják” a vízsugarakat, így aztán vártam kicsit és megnéztem még egyet.
A Bellagio és előtte szökőkútja, mikor szolidan löveli ki a vizet...
... mikor pedig erősen
Továbbsétálva a (fény)sugárúton olyan neves boltokkal is találkoztam, mint a Harley-Davidson, a Hard Rock Café étterme és ruhaboltja, vagy az Eiffel Tower Restaurant, mely felépítette a saját kis Eiffel-tornyát (a szobám pont erre nézett rá). De talán lényegtelen is, hogy milyen üzletek állnak itt, a lényeg az, hogy ezt olyan csillogással, villogással és fényáradattal teszik, amit máshol a világon nem látni. Bár, ha teljesen objektív próbálok maradni, és a Fremont Street-et „lecirkuszoztam”, akkor itt is meg kell említenem, hogy a szabadságszobor és a Brooklyn híd kicsinyített másolatai között felépített hullámvasút már talán egy picit túlzás...
A Boulevardnak ezt a részét egyébként, ha nem térünk be sehova, akkor egy jó óra alatt körbe lehet sétálni, általában véve pedig, hacsak nem baráti társasággal jön ide az ember, hogy szórakozzon, akkor a városra egy nap és egy éjszaka tökéletesen elég.
A Paris Las Vegas hotel este
Óriási fényreklámok mindenhol
A Harley-Davidson Cafe
A Hard Rock Cafe óriási gitárja, és a Coca-Cola túlméretezett palackja már-már az átlagos látnivalók közé tartozik
A Strip egyben a „férfias” szórakozások központja is. Miután az egyetlen hely az Államokban, ahol legális a prostitúció, így minden második fényreklámról, vagy digitális kivetítőről egy helyes női arc, vagy egyéb testrész igyekszik meggyőzni bennünket, hogy mi abba a bárba akarunk betérni, ahol ő van. Az utcát emellett folyamatosan járják a peep show-kat és sztriptíz show-kat hirdető platós kocsik, a járdán szinte minden lámpánál ott állnak a szebbnél szebb lányok privát szolgáltatásait és árait szórólapokon osztogató emberek. És amennyiben ez még ne lenne elég, a leleményes hölgyek a szálloda lobbijaiba is beférkőznek, és kiszemelik az egyedül lévő férfiakat, akiktől egy kedves mosoly keretében a szobaszámuk felől érdeklődnek…
De ez is egy külön „varázslatot” ad a városnak, egészen más, mint az Egyesült Államok többi része. Köszönhetően egyrészt a sivatagos elhelyezkedésének (az idevezető autópályán a hőmérő gyakran átlépte a 40 Celsius fokot, vagyis az ennek megfelelő Fahrenheit fokot, és a városban sem lett sokkal jobb a helyzet), másrészt pedig magától értetődően a neonfényes kivilágításnak, ami a szakemberek elmondása szerint egy kisebb állam villamosenergia fogyasztásának költségeivel vetekszik. Összegzésként a véleményem a városról, hogy 3-4 napra barátokkal idejönni szórakozni, ara kiváló, de hogy itt éljek, azt nehezen tudnám elképzelni.
A Planet Hollywoodban Holly Madison, Hugh Hefner egykori barátnője lép fel és villogtatja meg bájait
The Strip
Dobos performance-t előadő fiatal srác, a háttérben pedig egy Las Vegasban gyakran látott autó, egy limuzin
Még a fák is a neonfénytől izzanak
A nagy márkák természetesen itt is helyet kaptak
8-9. nap (szept. 4-5.) - A navajok földjén 1. (Zion Canyon - Lake Powell - Antelope Canyon - Horseshoe Bend)
Kicsit elszaladt az idő, így míg a bejelentkezésem első felét Miamiból írtam, addig a másodikat már itthonról, ezért is a kis kényszerszünet, kellett egy kis pihenés, hogy magamhoz térjek az időeltolódás miatt. Még készítek egy Miami és környékéről szóló befejezést, de addig is itt az Arizonában töltött napjaim összefoglalója:
A hosszan elterülő Glen Canyon egyik része
Mielőtt belekezdenék kanyonos-kalandjaim ismertetésébe, felhívom mindenki figyelmét, aki esetleg Amerika e részébe szeretne jönni, és T-mobile ügyfél, akkor készüljön fel arra, hogy az itteni T-mobile szolgáltatás hagy némi kívánnivalót maga után, momentán Las Vegas óta nem működik, mondván, hogy nincs térerő. Csak miután felszálltam Phoenixben a repülőgépre és leszálltam itt Miamiban, csak azóta hajlandó újra térerőt találni. Vélhetően Arizonában nincs olyan jó lefedettségük, ami önmagában még nem lenne gond, a baj ott kezdődött, hogy akármelyik másik hálózatra akartam felkapcsolódni, nem engedélyezte, a SIM kártyámra hivatkozva, hogy nincs hozzá jogosultságom.
Emellett az itteni T-mobile-nál (ami egyébként csak névrokona az európainak, két teljesen más cég áll mögöttük) vásárolt usb mobilnetem is az említett okok miatt ugyanúgy megadta magát, mint mikor a telefonom, így ha például Vegas mellett a Death Valley 40-45 C fokos hőségében kaptam volna egy defektet, akkor csak a jószerencsében bízhattam volna, hogy jön valaki. Szóval a lényeg, hogy az Egyesült Államokban nembiztos, hogy érdemes T-mobileosnak lenni, elég gyenge a lefedettségük (persze lehet, hogy a többi telefontársaságnak is hasonló a lefedettsége, ezt nem tudom).
Emellett egy szintén kicsit zavaró dolog lehet, hogy ha azonos útvonalon megy valaki, mint esetleg én, hogy Arizona és Utah határán már ide-oda váltogatják az időzónákat, így hol 9, hol pedig 8 órás az időeltolódás. Ez kicsit megzavarhatja akár a gps-t is az útvonaltervezésben, vagy csak simán minket is, ha úgy látjuk, hogy alig egy óra alatt ott vagyok a gps szerint, aztán kiderül, hogy ő már a másik időzónával számolt.
Az általam választott, észak-keleti irányú útvonal Las Vegasból egészen Flagstaffig
Las Vegasból a Grand Canyon és környéke felé két útvonalon gondolkoztam. Az egyik dél-keleti irányban, részben a 66-os utat követve, a 90-es, majd a 40-es országút lett volna, érintve a Hoover gátat, és az aranyláz idejében virágzó, ámde mára már szellemvárost, Oatmant, ahol állítólag nyüzsögnek az utcákon az itt szabadon hagyott szamarak leszármazottai. Még útba ejtettem volna a Grand Canyon Nyugati Peremét, ahol a sokaknak ismerős Skywalk, a levegőbe kinyúló, patkó alakú üvegsétány áll. Aztán innen értem volna el Flagstaff városába, majd innen egy napos túra keretében a western filmek visszatérő gyönyörű hátteréhez, a Monument Valleyhoz.
Ahogy a megfogalmazásomból érezni lehetett, végül nem ezt, hanem az észak-kelet felé haladó 15-ös országúton elindulva, majd a 9-es és 89-es utat követve, a sokkal több nemzeti parkot magába foglaló útvonalon mentem, így útba ejtettem a Zion Canyont, Lake Powellt, Glen Canyont, majd a 98 --> 160 --> 163-as utat követve Monument Valley-t, és végül onnan vissza a 163 --> 160 --> 89 --> 64-es útonvonalon a Grand Canyon Déli peremét és innen Flagstaffot. (Tapasztalatként mondom, hogy a Google Maps-al kiválóan lehet útvonalat tervezni, az utat és az időket is elég pontosan megadja, teljesen használható volt.) Az indulás előtt gondolkodtam, hogy melyik éri meg jobban, de végül is az utóbbi, észak felé vezető út mellett döntöttem, mivel itt több a látnivaló.
A Zion Canyon egyik nevezetessége, a Three Patriarchs, vagyis a Három ősapa hegycsúcsok, névszerint: Ábrahám, Izsák és Jákob
Általánosságban elmondható a nemzeti parkokról itt, hogy ha az ember nem több napra jön, hogy túrázzon, és kempingezzen, akkor sincsen gond, van külön megoldás arra, hogy a legszebb helyeket lássuk, mindösszesen pár óra alatt. Külön környezetbarát, ingyenes buszjáratok futnak 10-15 percenként a nemzeti parkok területén, így a kedves turista leszáll az egyik látványosságnál, elidőzik picit, majd a következő, vagy azutáni buszjárattal mehet is tovább, odaszállítják a természeti szépségekhez. Ez egyrészt hasznos is, másrészt meg egy-két parknál kötelező is, hiszen nem engednek be autókat a parkba (pl. Zion kanyon).
Fontos a kezdés előtt leszögeznem, hogy minden park előtt, vagy mellett, van egy visitor center, ahova mindenképpen érdemes bemenni. Térképeket, útvonalakat és fényképes leírásokat kaphatunk a különböző helyekről a parkon belül, leírva a központtól lévő távolságukat, illetve, hogy adott esetben mennyit kell még a buszmegállótól gyalogolni hozzá. Ennek ismeretében pontosan bemérhető, hogy a napunkba mi fér bele, mit érdemes megnézni, és egyáltalán merre érdemes elindulni.
A Zion Canyon egyik jellegzetes sziklája
Így volt ez például az első úti célomnál is, a Zion Canyonnál is (mely előzetes megnevezésemmel ellentétben nem Arizonában található, hanem már éppen átcsusszan Utah államba). Las Vegasból 2-3 óra autózás után érkeztem ide meg a kanyon előtt lévő kisvárosba, Springdale-be, ahol a visitor center is volt. Innen indultak a buszjáratok is, így miután kifizettem a belépődíjat (árakat sajnos nem mindenhol jegyeztem meg, de jellemző rájuk, hogy a legtöbb esetben nem drágák, 20 dollár körül mozognak) fel is szálltam az egyik éppen induló buszra.
A kanyon gyönyörű, az út a szurdok alján, egy folyó mentén vezet végig. 3 helyen érdemes kiszállni: a Three Patriarchs sziklahármasnál, a Weeping Rocknál, (mely nevét a sziklából a különböző repedéseken át csörgedező vízről kapta), és a végállomásnál lévő folyómenti útvonalnál, melynél érdemes kicsit sétálgatni, ha szerencsések vagyunk, még őzeket is láthatunk (nekem szerencsém volt). Ha egy dolgot kell kiemelni, akkor én a Weeping Rockot emelném, ide talán a legérdemesebb ellátogatni, a mélybezuhanó vízcseppek alá állni különleges élmény, és látványként sem utolsó, emellett gyönyörű kilátás nyílik innen a völgyre is.
Kilátás a Weeping Rocktól (alul és felül is), figyelmesen nézve, a képen látszanak a lehulló "könnyek" is
Mivel eléggé „közel” vannak egymáshoz itt a kanyonok, (pár órás távolságra autóval) ezért arra gondoltam, hogy egy nap akár több is beleférhet, de mint kiderült, ha csak nem sikerül kellően korán kelni, akkor legjobb esetben is csak kettő fér bele, az is csak úgy, hogy nézzük közben az időt, ami esetleg elveheti az élvezetet az adott helytől. Én még szándékoztam volna útba ejteni Zion mellett a cölöp-szerű sziklaformációiról híres Bryce Canyont is, de végül elment az idő Zionban, így az már nem fért bele, rohanni meg nem akartam.
Sziklafalak szegélyezték a turistautat mind a két oldalról
Ha szerencsések vagyunk, még őzeket is láthatunk
A kanyonon folyik keresztül a Virgin folyó
Aznapra szállásomat a Lake Powellnél található Page városában töltöttem (egészen pontosan mellette, a Lake Powell Resortban, ajánlom mindenkinek; gyönyörű panorámájú, igényes hotel, amelynek füves kertjébe éjszakánként a nyulak is betérnek a prériről egy kis csemegéért). Ez már a Navajo indiánok földje, így Page városában is főként ők laknak (egyébként, ahogy elnéztem, Arizona elég nagy része az ő rezervátumuk). A Zion Canyontól kb 3 óra alatt lehet eljutni ide, érdemes még naplemente előtt elindulni így, pláne hogy a Zion autók által járható területén visz keresztül, ami szintén egy kis csoda.
Mivel a Lake Powell már részben a Glen Canyon nemzeti park területén helyezkedik el, így másnap reggel nem volt kérdés, hogy aznap mit fogok megnézni. Három híres látnivalója van: az első a Rainbow Bridge nevezetű sziklaformáció, mely a legnagyobb nem ember alkotta híd a világon, a második az Antelope Canyon, mely a nagyon szűk, szinte már barlang-szerű szurdokáról híres, a harmadik pedig a Horseshoe Bend folyókanyar, mely patkó alakú formájáról kapta a nevét.
Kilátás a Lake Powell Resortból a Lake Powell-re
Mivel a Rainbow-Bridge-hez csak méregdrágán, egy 5 és fél órás hajóút keretében lehetett volna eljutni, melyre vélhetőleg ráment volna így szinte az egész napom, ezért úgy döntöttem, hogy a másik kettő megnézésére szánom a napot. A helyi visitor center a Lake Powell gátjánál található, itt is érdemes egy picit megállni és körülnézni.
Az Antelope Canyonba Pageben, a helyi navajoknál lehet dzsipes túrára befizetni. Autóval ide nem lehet bejutni, köszönhetően, hogy csak egy kiszáradt folyómederben tudunk ide eljutni (melyet nagy esőzésekkor újra elönt a víz), meg ha jól értettem, ide kísérő nélkül nem is engednek be senkit, állítólag tavaly is életét vesztette itt két ember, mikor itt érte őket a víz. A kanyont ennek megfelelően a víz vájta ki, ezért is a különleges kinézete. Nevét egyébként az '50-es évekig itt élő antilopokról kapta, melyek mára már az ember miatt a hegyekbe költöztek.
A kiszáradt folyómeder
A Dzsipek, melyek megbirkóznak a tereppel, háttérben az Antelope Canyon bejáratával
Tipp: a legjobb idő a látogatásra, ha délben, illetve nem sokkal dél után érünk ide (kb 20 percig kell zötykölődni, így a 11 óra után induló túrára érdemes ehhez foglalni). Ugyanis ekkor áll a Nap úgy a kanyon felett, hogy a fenti réseken bevilágít, így adva egyedülálló látványt az éppen itt lévőknek (sajnos erre a túrára már nem értem oda, így én „csak” a délutáni fényekben nézhettem meg, beszivárgó napsugár nélkül).
A szűk járatokban néhol csak egy ember fér el. Az áradás idején akár a 3-4 méteres magasságot is eléri a víz szintje, mely aztán sebesen, örvényekkel telve zubog végig a szűk kanyonban
Az Antelope Canony másik vége
A víz az évszázadok során csodálatos formációkat alakított ki a szűk kanyonban
A kb 2 órás túra után (beleszámítva az oda-vissza utat) könnyed programként még belefér a közeli Horseshoe Bend folyókanyar, ami Pagehez egészen közel található. Táblákkal jelzik, szóval nehéz eltéveszteni, emellett jó parkolója is van, ahonnan kb 600 métert gyalogolva leérhetünk a peremig. Garantáltan megéri!
A folyókanyar még a lemenő nap utolsó sugaraival
Többen már itt várták meg a naplementét
A folyókanyar nevét, patkó alakjáról kapta
10-13. nap (szept. 6-9.) - A navajok földjén 2. (Monument Valley - Grand Canyon - Meteor Crater - Williams - Sedona - Montezuma Castle)
A következő napi program a Monument Valley táblahegyei voltak. Kb két és fél óra út Pageből (98-->160--> 163-as út), hogy elérjünk a westerfilmek legismertebb forgatási helyére. Itt forgatták 1939-ben John Wayne, Hatosfogat című moziját, mely után egész Hollywood rádöbbent, hogy nincs western a Monument Valley nélkül. Később olyan filmeket forgattak itt, mint a „Volt egyszer egy vadnyugat”, a Clint Eastwood főszereplésével készült „Bosszú az Eiger csúcsán”, vagy a „Vissza a jövőbe” trilógia 3. részét. Emellett olyan alkotásokban is feltűnt, mint a „Mission: Impossible 2” vagy amit a szintén navajo, helyi idegenvezetőnk is elmondott: itt forgatta Johnny Depp nyári blockbusterét, „A magányos lovas” című filmet.
A Monument Valley 3 leghíresebb táblehegye
Hangulatkép a völgyből
Nagyon kevés fát látni a környéken, ő itt a kevesek egyike
Az Ear of the Wind szikla, melynek jelentése a Szél füle. Nevét a lyukon átfúvó szél hangjáról kapta.
Kérdésemre elmondta Harry, az indián túravezetőnk, hogy 9 család él még a mai napig is őseik életmódját követve a völgyben (minden modern eszközt elutasítva, így természetesen áram sincs például), de a fiatalok nagytöbbsége elhagyja a helyet, és bemennek a városokba, ahol számukra vonzóbb életet élhetnek.
Habár egy darabig saját autóval is be lehet menni a területre, az út hepehupássága miatt, és a különleges információk és élmények miatt, melyet csak a helyi indiánok tudnak átadni, kifejezetten ajánlott, hogy a Valley előtt található visitor centerben (mely a gyönyörű kilátással rendelkező, és emiatt kellően drága The View Hotellel van egybeépítve) fizessünk be egy dzsipes túrára. Az ár fejenként kb. 70 dollár, de vastagon megéri. Egyébként érdemes megszállni a közeli Kayenta városában, amit szintén erősen a navajok laknak.
Helyi őslakos kilovagol
Kőhalom, háttérben pedig a Totemoszlop, vagyis helyi nyelven a YeBiChei sziklaformáció
Úton a lyukas tetejű beékelődéshez, mely alulról nézve egy sas fejére hasonlít
Az idegenvezetőnk, Harry (felül és jobbra alul) és barátja Johnson (balra alul) egy ősi navajo éneket adnak elő nekünk
Vadlovakat is látni még a völgy területén
A lemenő nap fényében, a turisták távozásával, újra birtokba veszik a Monument Valley-t
Még egy utolsó történet, mielőtt visszamegyünk a Visitor Centerbe...
Az ez utáni napot kizárólag a Grand Canyonnak szenteltem. Kb 3 és fél óra autózással (163-->160-->89-->64-es utak) érkeztem meg a helyi vistor centerbe. Itt is külön buszjáratokkal lehet végigmenni a perem mentén a szebb kilátóhelyekhez, de természetesen lehetőség van különböző hosszúságú gyalogtúrákat is tenni. Ha azonban gyorsan végezni akarnánk, mert aznapra még van más látnivaló is, akkor kb 3 óra alatt végig lehet nézni itt mindent, aztán haladni a következő úti cél felé.
Itt lehet látni egyébként –ha szerencsés az ember –a híres kondor keselyűt is, mely a legnagyobb fesztávolsággal rendelkező ma élő madár (kb. 2 méter), habár nekem sajnos nem sikerült. Én bevallom, hogy sosem voltam olyan nagy Grand Canyon rajongó, és habár tény, hogy szó szerint grandiózus és lenyűgöző volt a látvány, bennem a Monument Valley és az ottani túra vitte a prímet.
Jó időben gyönyörű látványban lehet részünk
A Grand Canyon déli pereme
Egy mókus kémlel a mélybe, hátha lát valami harapnivalót.
Estére valamivel több, mint egy órás autóútra lévő, délre fekvő vadnyugati városban, Flagstaffben szálltam meg. Akárhogyan is járja be a környéket az ember, érdemes itt éjszakáznia 1-2 napot, mert ebből a városból mind a négy égtáj felé max 1-2 órás autózásra szép látnivalók vannak, azonban ezek egyszerre, egy napba nem férnek bele.
A Grand Canyon és a Colorado folyó
Eső áztatja a Grand Canyon távoli peremeit
Másnapra lendületem kicsit alábbhagyott az utóbbi napok rengeteg látványa és élménye miatt, kezdtem kicsit megtelni (ezzel vélhetően mindenki így lesz, aki esetleg hasonló útra vállalkozik, legyen az a világ bármely pontján), így csupán két programot terveztem be: a keletre lévő Meteor krátert (kb. 1 óra kocsival), és a nyugatra lévő tipikus vadnyugati westernvároskát, Williams-t.
A Meteor kráter kb 50.000 éves, 1.2 km átmérőjű, 170 méter mély, melyet 45 méter magas perem vesz körül. A szakértők szerint kb. 50 méter átmérőjű lehetett és 10-20 km/másodperc körüli volt a sebessége a becsapódáskor. Ezek a számok lenyűgözően hangzanak, azonban ha belegondolunk, hogy tulajdonképpen mégiscsak egy lyuk, amiért még belépőt is szednek, lehúzásnak tűnik, nem? Pedig nem, vagyis talán kicsit igen, de az amerikaiaknak pont az ilyen szituációkban jön ki a különbségük hozzánk képest, és képesek a semmi köré is akkora feneket keríteni, hogy úgy jöttem onnan ki, hogy „na, ez sem volt rossz!”
Már messziről reklámozzák a krátert: Sebesség korlátozás - motorikus gépjárműveknek 50 mph, meteoroknak 26,000 mph
A Meteor kráter 1,2 km átmérőjű
A becsapódásból megmaradt legnagyobb meteorit darab. Mérete kb. egy méter széles, tapintásra anyaga tömör fémből állhat.
Eleve a személyzet már a belépésnél nagyon kedves volt. A bejárat után pedig rögtön egy nyitott kiállításra vezettek, ahol a NASA itt felhasznált ereklyéiből, mint például a teszt-kapszulából (ebben próbálták el a Földre való visszatérést) volt kiállítás, mert mint kiderült, a nemzeti űrhajózási hivataluk a Holdra szállás előtt itt gyakorlatoztak az asztronautákkal, mert az itteni terület nagyon hasonlított a Holdéra.
Emellett egy teljes múzeumot építettek föl, ahol a Földön történt különböző meteor becsapódásokról voltak beszámolók, képek, animációk, volt egy kiállított (megfogható) meteorit darab is. És ha ez még nem lenne elég, egy elég komoly relikvia boltot is odaraktak, hogy nehogy szegény arra tévedő turista Meteor kráteres póló, bögre, kőzetdarab vagy egyéb alkatrész nélkül maradjon.
A kráter légifelvétele
A teszt-kapszula, melyet az itt gyakorló asztronauták használtak
Az itt gyakorlatozó asztronauták fotói a '60-as évekből
Williamsbe a nap második felében mentem el. Nem kis meglepetésemre, Arizona egyik leghangulatosabb vadnyugati városkájához volt szerencsém a képében. Hangulatos éttermek, boltok, muzeális értékű épületek és autók egész sora található a kisvárost átszelő – és egybe főutcáját is adó –legendás 66-os út mentén. Emellett egy kiváló steakes is található itt, a Rod’s Steakhouse, ha erre járunk, ne hagyjuk ki!
Williams főutcája, mely egyben a legendás 66-os út is
Egy régi, az 1950-es, '60-as évekből megmaradt benzinkút.
Vadnyugati kisváros jellegét Williams a mai napig őrzi
Az utolsó arizonai napon a terv szerint Phoenix felé vettem az irányt, ahonnan este indult a gép. Útközben úgy terveztem, hogy beiktatom még Sedonát, mely a vadnyugat erdős arcának egy jellegzetes helye és a Montezuma Castle-t, ahol a sziklába vájt, közel ezer éves indián lakhelyek láthatóak. Habár Sedonában csak a város főutcáját néztem meg, ott is érdemes megállni egy órácskára, ha teheti az ember, hasonlóan Williamshez, Sedona is nagyon barátságos hely.
Sedona főutcája
Kilátás Sedona városkájából
A vadnyugati hangulat az épületek nyomán itt is fellelhető...
...de még néhány járókelő nyomán is.
Kedves amerikai pár táncol Sedona központjában (a szobor tényleg forog!)
A Montezuma Castle Sedonától délebbre található nem messze, kb fél órás autóút a városból a 179-es, majd a 17-es főutat követve dél-felé. Két őslakos nép lakott itt közel 300 évig, a kutatók szerint a populáció 100 - 200 között lehetett. Aztán a XV. század elején eltűntek, a pontos okát a mai napig nem tudják.
Sedona melletti "kertváros"
A Montezuma Castle
Egy órát időztem itt, majd folytattam utamat Phoenixbe, ahonnan (ahogy már említettem) a gépem indult este tovább, érintve Atlantát. Onnan pedig a tervekkel ellentétben nem kocsival, hanem szintén repülőgéppel mentem tovább a Miami mellett található Fort Lauderdale-be, de erről majd a következő postban.
Az utazás itt még nem ért véget,lapozzon a következő oldalra:
