A Beau Vallon Beach Mahé szigetén
Be kell vallanom, Seychelle-lel kapcsolatban voltak kételyeim. Természetesen nem azért, hogy nem azt fogja nyújtani, amit az ember elképzel magában a gyönyörű szigetvilágról, hanem inkább azzal kapcsolatban, hogy földi halandóként én egyszer valóban eljuthatok-e ebbe a paradicsomba. De amikor már közeledtem úti célomhoz, és megláttam a levegőből a rengeteg apró, zöld és sárga színben pompázó szigetet, egy szempillantás alatt elszállt minden kétségem. Mint egy elszakadt nyaklánc gyöngysora, úgy szóródtak szét messze-messze, az azúrkék óceán habjaiból kiemelkedő Seychelle csodálatos szigetei.
A leszállás utáni első élményem az éghajlatból adódó magas páratartalom volt: ahogy kiszálltam a gépből, azonnal megcsapott az európaiak számára szokatlan, a helynek egyedi hangulatot adó párás és sós trópusi, meleg szellő. Egy pár órás felfedező körút után utam a kis helyi kikötőbe vezetett, hiszen nem csak a reptérnek is otthont adó Mahé kedvéért kerestem fel ezt az egzotikus világot. Úton a kikötőbe, a szigeten áthaladtam Seychelle fővárosán, Victorián is, amely nevét Viktória angol királynőről kapta, de jelentős mértékű francia behatások is gazdagítják a több „rekorddal” büszkélkedő települést. Ez a világ legkisebb fővárosa, és itt található az egész ország egyetlen közlekedési lámpája is. Az angol gyarmati időkre emlékezve, a nagyvárosokat idéző forgalmi kereszteződés közepén egy kicsinyített, nagyjából háromméteres Big Ben-kópia áll, jelezve, hogy ez a környék egyben Victoria központjának is számít.
A Coco de Mer varázsa
A szigetek közti közelekdés legelterjedtebb módja: a katamarán
Praslin szigete felé induló kéttestű katamarán a szikrázó napsütésben lágyan szelte az Indiai-óceán habjait. Ahogy a hatalmas víztömeg ringatott, lassan kezdtem érezni és egyben elhinni, hogy tényleg itt vagyok. A kikötőtől nem volt messze a szálloda: a Seychelle-szigetek ugyan nagyobbak, mint gyalog is bejárható maldív társaik, de autóval, motorral így is rövid idő alatt felfedezhetők. Újonnan nyílt hotelem ázsiai és afrikai gyökerekkel rendelkező tulajdonosa személyesen fogadta az érkezőket, és elmondta, hogy a környezetéhez tökéletesen illeszkedő szállodában és a szigeten mi a „kötelező” látnivaló.
Mivel már későre járt, inkább pihenőre fogtam. Kifeküdtem egy nyugágyba, és a kókuszkoktél társaságában hallgattam az óceán lágy morajlását, várva életem első seychelle-i naplementéjét. A látvány szinte leírhatatlan volt. Természetesen van összehasonlítási alapom, mivel a budapesti naplementéket is előszeretettel nézem, de ez valami egészen más volt. A trópusi passzátszél fodrozta felhőkön átszűrődő napsugarak előbb narancssárgába, majd rózsaszínbe borítottak mindent az égbolton és az óceánon. Korábban elképzelni sem tudtam, hogy létezhet ilyen gyönyörűség. A nap végül szép lassan nyugovóra tért, és mint egy búcsúzkodó jó barát, utolsó fényével még rám kacsintott, majd eltűnt a távoli horizonton az Indiai-óceán mögött.
Másnap irány a Valée de Mai Nemzeti Park, az UNESCO által a világörökség részévé emelt pálmaőserdő. Az egyetlen hely a földön, ahol megterem a tengeri kókuszpálma, a Coco de Mer, amely akár kétszáz évig is elél, ráadásul külön női és férfiegyeddel is rendelkezik. Gyümölcse 40-50 centiméter átmérőjű is lehet, magja 15 és 30 kilogramm között van, és így a legnehezebb a növényvilágban. A gyümölcsnek 6-7 év kell a beéréshez, és további kettő a csírázáshoz.
A Valée de Mai Nemzeti Park szinte teljes területét a különböző pámafák alkotta erdő teszi ki
A kaland kedvéért odautazáskor a helyi tömegközlekedést vettem igénybe, felszálltam hát az angol közlekedési szabályokat követő sziget egyetlen főútján haladó buszra. A következő megállónál egy helyi nő szállt fel pár éves kisfiával. Rámosolyogtam, hisz egy kisgyerek mindig mosolyt vált ki az emberből, de fordítva nem így volt: amint a gyermek meglátta mosolygó arcomat, ijedtében mindkét kezével eltakarta az arcát, és nem is vette le, ameddig a busz végébe nem ért. Talán ekkor láthatott életében először fehér embert. Más lehetőségre gondolni sem mertem…
Kis patak csordogál keresztül a Valée de Mai Nemzeti Parkon
A parkban a napfényt csak néhol átengedő fák levelei olyan félhomályban úszó atmoszférát kölcsönöztek az egész erdő területének, amely teljesen egyedülállóvá tette az egyébként sem mindennapi dzsungelt. Aljnövényzet szinte semmi, hisz mindent betakar a meg- annyiféle pálma súlyos levéltakarója, miközben a pálmák mellett néhol a banánfák is rendíthetetlenül igyekeznek az ég felé nyújtózkodni. Három út vezetett körbe az erdőn: az egyiket kiválasztva, egy patak felé vettem az utamat. Mikor odaértem, és felmentem a felette átvezető apró kis fahídra, egy csendéletre lettem figyelmes: a csermelyben egy apró, édesvízi rák éppen egy magot vagy gyümölcsöt igyekezett ollóival a meder aljáról kihalászni és a partra húzni. Mérhetetlen nyugalom árasztott el, hallgattam a patak lágy csobogását, és figyeltem a rákot, amint senkitől és semmitől sem zavartatva élte életét, és igyekezett megszerezni a mindennapi betevő falatot.
A világ legszebb szigete
Kis barangolás után a parkból kijőve, a szállodaigazgató tanácsát követve elindultam a Lonely Planet szerint a szigetvilág egyik legszebb partjának nevezett Anse Lazióhoz. Hamarosan megtudtam, hogy miért a kitüntető jelző. A pálmafák árnyékából kibújva hatalmas, fehér homokos part tárult a szemem elé. Ameddig a szem ellát, mindkét irányban csak a hullámzó óceánt lehet látni, amint a néhol előbukkanó sziklák közt a víz fölé hajló pálmafák meghajlott törzsét mossa. Az utolérhetetlen látvány őszintén szólva felkészületlenül ért és letaglózott. Miközben a partot jártam, és igyekeztem emberi fényképezőgépként a memóriámba vésni a látványt, észrevettem egy kis éttermet, ahová betértem. Leülve az egyik legjobb kilátást nyújtó asztalukhoz, helyi koktélt rendelve élveztem a látványt és a közelmúlt emlékképeit.
Az Anse Lazio napsütésben...
... és kicsit borongósabb időben
A szépségparádé azonban nem ért véget. Következő úti célom a reklámokból talán legjobban ismert sziget, La Digue volt. Itt találhatók azok a gránitsziklák, melyek a legtöbb seychelle-i képen szerepelnek. Leghíresebb partszakaszán, az Anse Source d’Argent-en forgatták a Bounty csokoládé reklámszériájának egy részét.
Szinte le sem szálltam a hajóról, amikor egy 30 év körüli fiatalember máris szóba elegyedett velem. Vélhetőleg afrikai származású volt, öltözetével azonban kitűnt a többiek közül: fején színes kötött sapka, alóla kilátszott fekete rasztahaja, arcán napszemüveg, az egyszerű mintás póló mellé vászonnadrágot viselt. Inkább jamaicainak tűnt, mint seychelle-inek. Hamar kiderült, miért is ilyen szívélyes velem: bicikliket ad bérbe, mivel a szigeten csak külön engedéllyel közlekedhetnek az autók, 3-4 óra alatt viszont körbetekerhető a terület. Habár sokalltam a bérlés árát, úgy voltam vele, hogy ha már itt vagyok, vágjunk bele, nem mellékesen annyira jól vezette fel a bérbeadást (amelynek visszatérő motívuma volt a „my friend” megszólítás), hogy úgy gondoltam, ennyit ő is megérdemel a fáradozásáért – és mellesleg én sem járok rosszul.
A Source d'Argent partszakasz
Utamat a Source d’Argent felé vettem, ahová úgy fél óra múlva érkeztem meg. Leültem a már-már vakító fehér homokba, és csak néztem a különböző gránitszikla-formációkkal tarkított partszakaszt. Nem hittem volna, de a látvány tényleg olyan volt, mint a képeken: lenyűgöző part menti pálmafák, gyönyörű gránitsziklák kavalkádja, kristálytiszta óceán.
További képek a Source d'Argentről
Ráadásul ez a hely még így is tartogatott számomra újdonságokat. A fotókon általában nem látszik, a partszakasz gyönyörű korallzátony is egyben, amely úgy 100 méterre található a szárazföldtől. Az itt kialakult ökoszisztéma azért is különbözik a szigeteken másutt megtalálhatóktól, mert teljesen védett területen fekszik: a korallzátony egyben hullámtörő szerepet is ellát, a vízszint viszont nem több egy méternél, így nagyon gazdag élővilág alakult itt ki. A helyiek szerint, ha kisétálunk vagy kiúszunk a korallzátonyig, még óriásteknősökkel is találkozhatunk.
Tipikus, csak a Seychelle-szigetekre jellemző fotó La Digue-ról
Vízesés és gyümölcsdenevér
Mivel visszafelé egy másik úton mentem, egy kis kerülővel a sziget belsejében, az erdősebb területen a seychelle-i gyümölcsdenevéreket is megcsodálhattam. Az árnyasabb részeken még nappal is előjönnek, és érdekesség, hogy méretük a többszörösét is eléri az itthon előforduló rokonaiknak. Az esti vacsoránál, a tengerparti teraszon – mintha csak az utolsó estém tiszteletére játszottak volna – háromtagú együttes szolgáltatta
a szigeteken honos zenét, a segát, amire táncoslányok járták a táncot. Zömök, kreol vezetőjük a helyi egyhúros hangszerrel, a zezzel kísérte énekét, két másik partnere pedig egy számomra ismeretlen ütős hangszeren követte őt. Én pedig egy kiváló vörösbor társaságában merengve emlékeztem az elmúlt napok élményeire. Ha létezik
tökéletes pillanat, akkor ez az volt.
Naplemente Mahén, a Hilton Seychelles Northolme Resort & Spa-ból
Mielőtt másnap a reptérre indultam volna, felkeresett a szálloda igazgatója, aki illedelmesen végigkérdezgetett, mint egy kisdiákot a feleltetéskor: mindent megnéztem-e, amit kellett. Ekkor derült fény a hiányosságomra: nem 
néztem meg a közeli vízesést. Mondtam, sajnálom, de már nincs idő, a reptérre is el kell indulnom. Ő azonban hajthatatlan volt, és végső megoldásként felajánlotta, hogy a saját autójával visz a vízeséshez. Ilyen ajánlatra persze nem lehetett nemet mondani, de mint kiderült, nem is lett volna érdemes. Az autóút mentén, a nemzeti park területén látható egy kis, elrejtett tisztáson a 10-15 méter magasságból alázúduló víztömeg. Habár nem hatalmas, a hely hangulata, a trópusi növényzet, a fák lombkoronáján átszűrődő napsugár fénye, amint megvilágítja a szálló párát, az utolsó seychelle-i órámat is felejthetetlenné tette.
szöveg és fotó: Bényei Zoltán
Szigetinfó
Beau Vallon Beach, Mahé
Seychelle-nek nincsenek őslakói, az itt élők főleg afrikai, francia, indiai és kínai bevándorlók utódai. Ennek megfelelően a szigeten három nyelvet beszélnek: az angolt, a franciát és a kreolt. A kreol nyelv alapja a francia, de
behatások érzékelhetők az afrikai, a madagaszkári, a hindi, az arab és az angol nyelvekből is. A szigeteket a portugál Vasco da Gama fedezte fel, de feltételezhető, hogy a kelet-afrikai és arab kereskedők már korábban is ismerték. 1756-ban a franciák vették ellenőrzésük alá a területet, később a britekkel háborúztak érte. 1814-re a Párizsban megkötött békeszerződés alapján Seychelle és Mauritius is brit fennhatóság alá került. Függetlenségüket csak 1976-ban kiáltották ki. Az elhagyott századfordulós brit gyarmati házak a nagyobb szigeteken néhol még a mai napig megtalálhatók. Az alkotmány szerint az ország 155 szigetből áll, fő szigete Mahé, ahol a főváros, Victoria is található. Hivatalos pénz a seychelle-i rúpia (1 rúpia a mostani megemelke-
dett árfolyam szerint kb. 28 forintot ér).
Az alapvető élelmiszerárak Seychelle-en a hazaihoz hasonlóak. A fehér kenyér például 11 rúpia, ami kb. 300 forint, 15 deka sonka 22 rúpia, ami kb. 600 forintnak felel meg. Miközben Mahén minden van, Praslinon és La Digue-on a vásárlási lehetőségek mind étel, mind bárminemű használati cikk tekintetében elég hiányosnak mondhatók.
Mahé, a fősziget, madártávlatból
Mikor
Ha szörfözni vagy vitorlázni szeretnénk, május és október a legideálisabb időpont. Búvárkodáshoz áprilist, májust, szeptembert és októbert ajánljuk. A legzsúfoltabb és az utazás szempontjából a legdrágább hónapok a december, január, július és augusztus.
Sziget transzfer-árak (2009-es)
Miután közel van egymáshoz a 3 főbb sziget (Mahé, Praslin, La Digue), ezért érdemes ellátogatni mindegyikre. Erre a legalkalmasabb a komp, melynek árai a következők:
Mahéról Praslinra (45-60 perc):
Felnőtt: 50 €
Gyermek (2-12 éves): 25 €
Mahéről La Digue-ra (60 perc):
Felnőtt: 63 €
Gyermek: 32€
Érdemes a retúrjegyet is lefoglalni előre mindkét esetben, mivel ha csak odaútra vesszük meg, akkor oda-vissza is felszámolnak +10 € szervízdíjat.
Praslinról La Digue-ra (15-30 perc):
Felnőtt: 16 €, retúrjeggyel: 26 €
Gyermek: 8 €, retúrjeggyel: 13 €
